A Cruces folyón hajóztunk Valdivia városa felé egy csapat helybélivel, amikor észrevettük, hogy nézegetnek minket, nevetgélnek rajtunk. Szóbaelegyedtünk a mellettünk ülő asszonnyal, aki elárulta, Péter szép kék szemét csodálják! Nekünk valahogy eszünkbe se jutott, hogy valóban, itt mindenkinek sötét szeme van, hiszen nem úgy tűnt, hogy mapuche indiánokkal lennénk körülvéve. Chile lakosságának túlnyomó többsége mesztic, spanyol-indián keverék. Mégse gondoltuk volna, hogy ilyen ritkaság a kék szem, mert az útikönyvek sokat írnak arról, hogy Chile a XIX. században német telepeseket hívott be, akiknek nagy szerepe volt a mezőgazdaság fölvirágoztatásában. Mi a német örökségnek csak egy fontos jelét tapasztaltuk; úton útfélen hirdetik, hogy "Kuchen" kapható es tényleg nagyon finom gyümölcspitéket ettünk.
Mint láthattátok a térképen, Chile rendkívül hosszú, keskeny ország az Andok és a Csendes óceán között. Így aztán két hét nem elég rá, hogy bejárja az ember, viszont mindig közel vannak a hegyek meg a tenger. Miután Péter konferenciája Santiagoban, a fővárosban volt, nem messze az ország közepétől, végül se az északi sivatagban, se a déli jégországban nem jártunk, Santiago környékét és Santiagótól délre a tóvidéket derítettük fel. Általában elmondható, hogy Chile városai nem különösebben szépek, mert a földrengések, vulkánkitörések, áradások rendszeresen pusztítják a településeket, s így nem látható az a bizonyos "gyarmati báj", amit a többi latinamerikai országban tapasztalhattunk. Annal bámulatosabb a természet, az Andok havas csúcsai, a vulkánok, tavak, vízesések ... és az araukária fák.
Ha már a vulkánt említem, kezdjük a kalanddal, ami nem volt. A santiagoi konferencia után elrepültünk a tóvidék túristaközpontjába, Puconba. Ez a falu akár Svájcban is lehetne, olyan tiszta, rendes ... és túristás. Betévedtünk egy túravezető helyiségébe, aki mindjárt rá is beszélt, hogy menjünk másnap vulkánt mászni. Semmi az egész, ő adja a hágóvasat, amivel a havon föl tudunk kapaszkodni. A gázmaszk nem kötelező, de legyünk rá felkészülve, hogy a pokol gőzei fogadnak odafönt, mert ez a vulkán, a Villarrica, állandóan füstöl. Fönt aztán kapunk különleges vastagfenekű nadrágot, mert csúszva jövünk majd le. Jégbaltát is kapunk, amivel kormányozhatjuk, fékezhetjük magunkat. Mindezért hatalmas összeget gombolt le rólunk, mert aznapra nem volt más jelentkező, és a minimális résztvevő díjat kellett kifizetni. Azonnal megbántuk a dolgot, de mit volt mit tenni, másnap hajnalban ott álltunk harcra készen. Sergio, a vezetőnk komoly képpel érkezett és közölte, hogy délutánra feltehetően elromlik az idő és ő nem igazán ajánlja, hogy nekiinduljunk, a pénzt visszaadják. Mi boldogan lemondtunk a kalandról, amitől úgyis fáztunk, meg bántuk a sok pénzt is, és nekiindultunk inkább egyedül ... nem a vulkán hanem egy hegyi tó, a Lago Verde felé, a Villarrica nemzeti parkban.
Havas csúcsokkal körülvett tótól indultunk csodálatos őserdőben, amihez foghatót sose láttunk az északi féltekén: örökzöld, égbenyúló araukária fák, kardszerű tűlevelekkel, hadonászó ágakkal, a "kicsinyeik", mint táncoló tündérek. Az erdőből kiérve lávamezőn találtuk magunkat. Szürke vulkáni hamu és lávakövek között mentünk, sokhelyütt még hófoltokat láttunk. A hamuban, hóban nem látszottak a jelzések, el is vesztettük az ösvényt, de ijedezni csak akkor kezdtünk, amikor észrevettük, hogy amit hófoltnak gondoltunk, mély repedéseket betöltő hó és esetleg jól el lehet benne süllyedni. El is süllyedtem egyszer combig. Úgy tűnt, jó sokáig tévelygünk ezen a holdbéli tájon, ahol szinte semmi zöldet nem láttunk, de egyszercsak Péter mégis felfedezte valami élet nyomait. Hosszú hurkákat láttunk fagyos földből, mindig egy luk mellett. Ürgére, vakondra gyanakodtunk, de már csak itthon sikerült meggooglizni a kérdést, tasakospatkány nyomai voltak, a földhurka tényleg az, amit kiásott az alagútjából, és a jég, hó, megtartotta hurkának, nem esett szét.
Már egész reménytelennek kezdett látszani a helyzet, amikor egyszer csak megláttuk a tavat. A Lago Verde nem volt zöld, be volt fagyva, de kétségtelenül tó volt. Ott szerencsére az ösvény is meglett, és meglepetéssel tapasztaltuk, hogy mennyire közel volt az erdőhöz és jelezték az útat, csak mi nem vettük észre: az itteni szokás, hogy botokat szúrnak le a hóban, azokat kell követni.
További kalandjaink kiindulópontja egy nagyszerű túristaház volt, Refugio Tinquilco, mindenkinek ajánljuk. A Huerquehue national park szélén egy chilei értelmiségi, Patricio Lanfranco tart fönn vendégházat, amit építészbarátja tervezett. Mi nem a nagy házban aludtunk, ahol túristaházi elrendezés van, hanem egy kis kunyhóban, saját fürdőszobával, konyhával. Az utóbbit egyáltalán nem kellett használnunk, Patricio minden este saját készítésű ínyencvacsorával várt, amit vele és a többi vendéggel fogyasztottunk. Fiatal, nemzetközi társaság gyűlt össze, még egy bécsi magyar fiatalember is volt köztük, aztán berliniek, más amerikaiak. Jó beszélgetések voltak, de nekünk persze Patricio volt a legérdekesebb. Mesélt az 1973-as katonai puccs utáni elnyomás éveiről, amikor az ő testvérét, apját is elvitték, de szerencsére nem tűntették el örökre, mint sok mást. Ő maga, jóllehet diákaktivista volt, megúszta, de nem egy nagyobb ijedtség nélkül.
Letartóztatták, csak mert szemtelennek találta egy rendőr, aki az utcán szembejött vele és barátjával. Meglepetésére hamar elengedték, csakhogy kevesebb, mint negyed órával a kilépési tilalom életbelépése előtt, úgyhogy nem tudott volna idejében hazajutni. Attól is kellett tartania, hogy az őrszobából kimenet lelövik azzal, hogy megsértette a kijárási tilalmat. Először azt mondta, inkabb az őrszobán marad reggelig, de miután ebbe nem egyeztek bele a fogvatartói, úgy döntött, hátrálva távozik, hogy ne lehessen azt mondani, hatósági személy előli menekülés közben lőtték le.
Patricio rendkívüli könyvtárán még látszik a kommunista múlt, olyan remekműveket is tartalmaz, mint pl. "Lenin a termeszettudomanyról". Patricio felesége kanadai, hol itt, hol ott lakik. Írónő és el is hoztuk két könyvét chilei történelemről, most olvassuk.
Patricio civilben rendező és producer, az ő dokumentumfilmjét is elhoztuk. 5-éven keresztül vette fel egy eredetileg konzervatív bíróval, aki a Pinochet-ék bűneit vizsgálja és a kivizsgálás során belátja, hogy milyen bűnös volt az a rendszer. A bíró végül szégyenkezve gondol rá, hogy nem vett észre semmit a törvénysértésekből, gyilkosságokból, eltűntetésekből. Ritka jó dokumentumfilm, mert mint egy játékfilmnek, hőse van, aki lelkitusájának vagyunk tanui, és közben sokat megtudunk chilei történelemről, politikáról, több chileivel megismerkedünk.
A túristaházhoz egész rendes méretű birtok is tartozik, patakparttal, tóparttal. Chilében még nyár eleje volt, jeges volt a tó vize, megmártózni jólesett a kirándulások után, de úszkálni nem bírtunk. Mindjárt a Tinquilcotól indulnak a kirándulóösvények. Két nagyobb túrát tettünk. A Los Lagos - kincskereső túra is lehetett volna, ahol a cél, hogy 5 tavat találjon meg az ember, amiből nekünk 4 sikerült, de már ezzel is elég jól szerepeltünk, mint kiderült. Mindenesetre tévelyegtünk kicsit (anélkül nem túra a túra) és este jót nevettünk a németekkel, amikor kiderült, hogy a hóban az ő lábnyomukat követve tévedhettünk el, mert ők is hasonlóan jártak. Mindegyik tó más színű, formájú volt, és sose volt messze a hóval fedett vulkán.
A másik "kincskereső" túránkra még büszkébbek vagyunk, mert mindenki más föladta. A San Sebastián csúcsra indultunk: gyönyörű, változatos út vezetett fel, virágzó bokrok, araukária fák mellett, míg hirtelen kiértünk az erdőből, a "pampára". Péter azt javasolta, hívjuk egyszerüen rétnek. Tényleg csak abban különbözött Hármashatár hegytől, hogy három vulkánra volt kilátas. Igaz, a háromból csak az egyik füstölgött. A "pampa" után röviddel havas lejtőhöz értünk, az ösvény eltűnt és nem lehetett tudni, hogy csak pár száz méteren kell-e csúszkálni, tévelyegni, vagy a csúcsig ilyen küzdelmes lesz a haladás. Itt fordultak vissza a többiek (mi csak kettesben voltunk, a lábnyomokból meg az elbeszélésekből tudtuk, hogy így volt), de mi még nem akartuk föladni. Szerencsénk volt, talán egy fél óráig botorkáltunk a csúszós havon növényekbe kapaszkodva, amikor egyszercsak kiértünk a hóból, és egy köves ösvénynél felirat fogadott: "no pasar", vagyis hogy ne erre menjunk. Ezek szerint a havon nem a hivalos ösvényt találtuk meg, hanem egy tiltottat, de szerencsésen rátaláltunk az igazira. Attól fogva fárasztó, de nem különösebben nehéz mászás következett, meglepő módon kánikulában! Nem gondoltuk volna, hogy havas tájon olyan melegünk tud lenni, hogy ujjatlanra kell vetkőzni és le is égünk (Péter orra még ki is sebesedett a naptól). Minden izgalmat és fáradságot megért a látvány, amit a hegytetőről élvezhettünk. Nagy örömünkre az előző nap felkeresett tavakat is láthattuk most a magasból. Még nem is szürkült, amikor leértünk a hegyről, de a Tinquilcotól vagy 100 m-re a mentőcsapatba ütköztünk: a jó Patricio aggódott, hogy hol vagyunk, és elénk küldött egy német meg amerikai fiút. Patricio különben is nagyon jó "anyának" bizonyult; amikor mondtuk, hogy korán szeretnénk indulni, kikészítette a reggelinket, megkente a szendvicseinket az útra.
Péter konferenciája Santiagoban, a fővárosban volt. Santiago fekvése nagyon szép, havasokkal körülvett fennsíkra építették, de a havasok még jobb napokon is alig látszanak, télen meg teljesen eltűnnek a szmogban. Miután ott tavasz volt a mi látogatásunk idején, ha halványan is, láttuk a hegyeket. Az Andok annyira közel vannak, hogy a metrovégállomástól iránytaxival elérhetők kirándulóhelyek. Ezt ki is próbáltam egy nap, amíg Péter konferenciázott. Milyen mások a hegyek ott északon, mint a tóvidéken, amiről előbb meséltem. Itt nagy szárazság van, csak ott terem más, mint kaktusz, ahol locsolják. A Maipo folyó szűk kanyonjában vezet az autóút, mellette csak kisebb településeknek, nyaralóhelyeknek marad hely. Én egy magánparkból indultam, belépőjegyet kellett venni, hogy kirándulhassak, de megérte. Először azt mondák, hogy vezetőt is kell fogadnom, de mikor a vezető nem ért rá vagy nem volt kedve, kiderült, hogy nem ragaszkodnak ehhez. Odaadták a hídat lezáró kapu kulcsát és egy nagyon hozzávetőleges térképet, aztán mehettem. Szerencsére pont, ahol úgy tűnt, hogy reménytelenül eltévedtem, víz surrogását hallottam a sivatagos tájban: locsolták a legelőt! A legelőn menve aztán előbb utóbb egy felnyergelt lovat láttam, majd egy kunyhót és kiabálásomra valaki elő is került és megmutatta, merre van a "mirador", a kilátó. Azt is megtudtam, hogy a "meseta"-nál vagyok, amit be tudtam azonosítani a térképről. Ettől kezdve minden símán ment, élveztem a kilátást, lemenet meg a vízesést. A vízesésnél egy párocska öltözködött éppen, a fiún még nem volt gatya, amikor megleptem őket. Hogy jóvátegye, hogy engem ennek a traumának kitett, kínálgatott sörrel, étellel, ami nekem mind nem kellett, de eszembejutott, hogy lefényképeztetem magam, azzal tesznek nekem szívességet. Igazából azzal tették a legnagyobb szívességet, hogy megmutatták a jópéldát. Nagy volt ugyanis a kánikula, de nem mentem volna be a jeges vízbe, ha nem látom, hogy ők túlélték. Így aztán én is megmártóztam, de engem nem kapott rajta senki.
Chilebe a természet kedvéért megy az ember, nem a városokért, de azért a városi tartózkodásokat is élveztük. Santiagóval kapcsolatban a legnagyobb meglepetés az volt, hogy milyen civilizált: tiszta, rendes és nagyszerű a tömegközlekedés. Egy hétig voltunk ott, minden nap többször szálltunk metróra, de egyszer se sikerült várni rá, mindig azonnal jött. Mindent jól jeleznek, nem volt nehéz kiismerni magam még nekem se, aki nem tudok spanyolul. Régi városközpont nincs, de ha nem is régi, pezsgő központ van, a latinamerikai városokban szokásos nagy főtérrel, ahol prédikátorok agitálnak, kipucoltathatod a cipődet, vásárolhatsz lángost, emléktágyakat. A civilizációhoz az is hozzátartozik, hogy nem túl erőszakosak az árusok, koldusok.
A városokban egyik kedvenc helyünk a halpiac volt. Azonkívül, hogy friss halakat és tengeri herkentyűket árulnak, kisvendéglők is vannak a piac területén vagy közvetlen mellette, ahol mindjárt meg is kóstolhatja az ember a tengeri finomságokat. A valdíviai piacon Péter érdeklődését felkeltette a tengeri sün, amit ételnek árultak. Azt rendelt később a vendéglőben, de olyan arcot vágott hozzá, hogy én inkább meg se kóstoltam. A valdíviai és a valparaísói halpiacok szenzációja számunkra az volt, hogy nemcsak háziasszonyok, oroszlánfókák is felkeresik. A mólónál várják, hogy szájukba repüljön egy-egy halfej vagy belsőség. A Temucoi piacon váratlan zenei élményben volt részünk, a nyilvános WC előtt egy nagyszerű énekest hallhattunk.
Nemcsak főtér (Plaza de armas) és halpiac van minden városban, hanem Neruda-ház is. A chileiek nagyon szeretik a költészetet, és Pablo Neruda a főkedvencük. Mi ezt nem tudtuk osztani, Péter spanyolul, én fordításban szimplának találtuk a Neruda-költeményeket, de lehet, hogy nem értünk valamit. A jó Neruda gyűjtötte a házakat és így lehetővé tette, hogy minden város dicsekedhessék egy Neruda-emlékhellyel. Egyikbe se mentünk be, de elmentünk a santiagoi mellett, ami a Bella Vista diákos, bohémes kerületben van.
Valparaíso volt a legérdekesebb város, amit láttunk. A Csendes óceán egyik legnagyobb kikötője volt, a Horn-fok felől jövő hajók első megállóhelye, egészen a Panama csatorna megnyitásáig. Akkor sajnos vége lett a dicsőségnek, aminek nyomai még fellelhetők és olyan romantikussá teszik a várost, mint a nevéből gondolna az ember: paradicsomi völgy. Igaziból nem a völgyek, inkább a dombok jellemzik, sok meredek púpon terül el a város, amikor liftek, kötélvasútak, lépcsők vezetnek fel. A dombok tetején hol szép, hol romos paloták, kunyhók, és minden fokozat közöttük. Lifttel mentünk föl az első "dombunkra", ahonnan élveztük a tengerre, háztetőre, kikötőre kilátást, majd elindultunk gyalog egy másik domb irányába, lépcsőkön föl és le, düledező házak és virágzó bokrok között, nagyon jól szórakoztunk. Egyszercsak megállt mellettünk egy taxi és a sofőr kiabált ránk, hogy azonnal menjünk el innen, szálljunk be, ingyen levisz! Annyira inzisztált, hogy tényleg megijedtünk és lementünk vele és valószínűleg jól is tettük, mert Péter cseh kollégája mesélte később, hogy megjárta egy ilyen bolyongás közben, elrabolták a fényképezőgépét és a pénzét. Ez egy kicsit elvette a kedvünket Valparaísótól, de megvígasztalt egy kellemes kertvendéglőben elfogyasztott finom ebéd. Valparaíso egyébként nincs messze Santiagótól, 2-órás, kényelmes buszút.
Valparaísóval lényegében összenőtt egy tengeri nyaralóhely, Viňa del Mar. Ezt már csak én tudtam megnézni, Péter konferenciázott. Itt vezetőm is volt. Facebook-on, ismeretlenül jelentkeztem egy magyar pszichológusnőnél, gondoltam, hátha neki is van kedve ismerkedni, végülis nem sokan vetődnek ilyen messze középeurópától. Kiss Ida nagyon kedvesen válaszolt, de kiderült, hogy éppen Pesten lesz a látogatásom alatt, és átadott a fiának, akivel így eltöltöttem egy fél napot, főleg napon sütkérezéssel, élvezve a tengerparti nyarat. Azt tudtam meg, hogy ez az aranyos András vegyes házasságból született: chilei apja Magyarországon tanulta a Kodálymódszert, amikor kitört a katonai diktatúra, és így inkább nem ment vissza. Magyarországon alapított családot, de amikor a 90-es években lehetősége nyílt rá, hogy visszatelepedjék Chilébe és az egyetemen tanítson zeneelméletet, családjával együtt visszament. Fiatal vezetőm nagyonis alkalmas volt a szerepére, ugyanis egyetem mellett idegenvezetéssel is foglalkozik, méghozzá úgy, hogy főzni tanítja a túristákat chilei módra. Közgazdaságot tanul az egyetemen és komoly blogot vezet abban a reményben, hogy ő lesz a fő délamerikai forrás a magyar üzletemberek számára. Annál is nagyobb szükség van egy helybeli gazdasági szakértőre, mert a magyar vezetés nemrég úgy döntött, felszámolja a chilei követséget. Hibás döntésnek tűnik ez; míg Európa és Északamerika recesszióval küzd, a délamerikai térség egyre gyorsabban fejlődik, és Chile se kivétel. Kedves kalauzomat Miró Andrés-nak hívják, forduljatok hozzá bizalommal, ha Chilével vagy más délamerikai országgal akartok üzletet.
Két kisebb településen is jártunk. Panguipulliban Patricio tanácsára álltunk meg (bérelt autóval mentünk a hegyekből a tengerpart felé) és először csalódottak voltunk, mert egy elhanyagolt tóparton kívül nem sok látnivaló ígérkezett, míg egyszercsak meg nem láttunk egy főleg gyerekekből álló, teherautós és gyalogos menetet. Kiderült, hogy karácsony előtti szokás errefelé, hogy a gyerekek felöltöznek mesehősnek és úgy vonulnak végig a városon. Az első menetet, amit megláttunk, a Piroska és farkasnak szentelték. Vagy húsz piroskának öltözött kislány vonult fel körülbelül ugyanannyi farkasnak öltözött kisfiúval. A többi híres mese hősei is jöttek egymás után, a javát egy cukrászda ablakából szemléltük Kuchen fogyasztása közben, úgyhogy Panguipulliról is jó emlékünk maradt. Azzal is meg voltunk elégedve, hogy ezen a napon egyetlen más gringóval se találkoztunk.
Punucapa volt a másik, olyan kicsi, hogy még falunak se igen nevezhető, de helyi turistacélpont. Befizettünk egy hajókirándulásra, ami a madárvédelmi területet volt hivatva megmutatni. Láttunk is egy különleges fekete nyakú hattyút a hajóból, de aztán kikötöttünk a falunál, ahol a vezetőnk, egy mesebeli hajóskapitánykülsejű öreg, sorra megmutatta a sör-, és ciberefőzdéket (chicha). Mi mindenhol kaptunk egy gyűszűnyit kóstolóba, ő viszont egy rendes pohárral kapott és egyre jobb kedve lett. Nem bántuk meg ezt a kirándulást se, mert "Kuchen" is volt, na meg jót beszélgettünk egy helybeli asszonnyal a hajón. Tőle tudtuk meg, hogy Péter kék szemének köszöhetjük a sikerünket a nép körében, meg azt, hogy azért vannak nagy számban a hajón, mert Punucapaban ünnepelték, hogy a gyerekek elvégezték az iskolát. Szóval nem csak a mi kapitányunk jár ide ünnepelni. Sajnos elfelejtettük megkérdezni, hogy hány év iskola elvégzését ünnepelték, de az kiderült, hogy szakmunkásnak tanulnak majd.
Olyan hosszúra sikeredett ez a beszámoló, hogy biztos azt hiszitek, semmit se hagytam ki. Pedig még volna ez-az: a Santiago közepén, lezárt utcákon rendezett autóverseny, a spenóttal rakott palacsinta, vagy a költemény, amit megvettem 20 dollárért (legalább Péter nem enged többet egyedül flangálni.)
A két hét gyorsan elrepült anélkül, hogy "letudhatnánk" Chilet, sok csoda van még ott, amit jó lenne megnézni, ki tudja, mikor jutunk el megint. Hiába nem volt semmi különösebb baj a hazautazással, elég gyötrelmes volt és ha mindent összeadunk, két napig tartott: 2-óra bérautóval a Temuco-i reptérre, 2-óra repülés Santiagóba, 10-óra New Yorkba, 1-óra Bostonba, 1/2-óra Needhambe - ez csak 15 és 1/2 óra, de megduplázzák a sorbanállások, várakozások. Hiába él a sok aszalódás emléke még ilyen élénken, akár holnap visszamennék.
Boldog újévet mindenkinek, sok örömmel, kevés "aszalódással"