Nem akartuk mi letagadni, hogy Amerikából jöttünk, de imádtunk kimondani azt, hogy a hazánk "Magyarisztán"! Ezt hallván a törökök nagy örömmel üdvözöltek, mint testvéreiket a közös történelemben. Mi nem úgy tanultuk az iskolában, hogy olyan jó testvérkék lettünk volna, de azért barátságosan bólogattunk erre.

Magyarisztáni vagy amerikai, mindenképp nagyon kedvesek voltak hozzánk. Túristahelyeken meglehet számításból, de olyan vidéken, ahol kevesebb a túrista, kellemes meglepetések értek. Egyszer megálltunk az Egirdir tó környékén, hogy egy árustól meggyet vegyünk. Az asszony az út szélén kuporgott egy kosár meggyel, a gyereke is mellette. Marokkal mutattuk, hogy mennyi meggyet kérünk. Odaadta és nem fogadott el pénzt! Gondolhatjátok, milyen tehetős lehet egy ilyen asszony, mégis lemond a kis jövedelemről. Vajon a vendégszeretet diktálta? Talán túl keveset kértünk, annak nincs is ára?

Egy másik alkalommal, szintén az Egirdirnél, fölszaladtunk délután a szállodánkból is látható hegyre. Kissé késve indultunk, a hegy is magasabb volt, mind gondoltuk, már szürkült, mikor lefele baktattunk. Egyszercsak megállt mellettünk egy helyi ember kis traktorral, és olyan kedvesen hívott, hogy szálljunk föl, hogy nem bírtunk nemet mondani. A traktor akkora volt, mint felénk egy talicska, és már rajta ült az ember serdülő lánykája, akit korábban is láttunk birkát őrizni. Irtó nehezen helyezkedtunk el, a sárhányón állva, nem is tudom, mibe kapaszkodva. Próbáltunk menet közben beszélgetni a kislánnyal, és nagy meglepetésünkre kiderült, hogy nemcsak jobban tud angolul, mint mi törökül, ami nem lenne nagy szó, de egész rendesen gagyog. Így aztán megtudtuk, hogy ápolónőnek készül és csak iskolaszünetben tereli a birkát. Közben haladt velünk a traktor, alig gyorsabban, mint ahogy gyalog mentünk, Péternek meg egyre fájdalmasabb, kibírhatatlanabb lett a kifacsart pozitúra. Összeszedtük a bátorságunkat és lekéredzkedtünk, hosszasan szabadkozva a kislánynak. Reméljük, hogy megértette és tolmácsolta apukának.

Három a magyarisztáni igazság, három jótettjéről számolok be vendéglátóinknak. Az Egirdir tó strandján lebzseltünk aznap. Szép, füves terület volt, padokkal, fákkal, grillsütőkkel. Egy nagy család is mulatott, sütögetett tőlünk nem messze. Egyszercsak átjön tőlük egy fiatalember, jó nagy adag sültcsirkével a számunkra. Beszélgetni nem kívánt, nem volt közös nyelv, mégis meghívtak az ételre, ami egyébként tényleg jól jött, mi főleg az eperfáról legelésztünk előtte.

A túristás helyeken minden szóbaelegyedés csapda, mint sok más helyen, ahol jártunk a világban, de itt értenek hozzá legjobban, hogy bepalizzák a túristát. Hiába voltunk rá fölkészülve, csak belesétáltunk. Göremeben, egy festői kapadokiai faluban boyongtunk egy este, amikor a küszöbön üldögélő asszonyok hívtak, hogy nézzünk be hozzájuk. Nem fogadtuk el a hívást, de aztán eszembejutott, hogy a könyv azt írja, a törökök igen vendégszerető népség, ne csodálkozzunk, ha meghívnak az otthonukba. És tessék, itt lett volna az alkalom, hogy benézzünk egy helyi család házába, és nem használtuk ki. Ezek után, amikor hazamenet megint hívtak, ezúttal csak egy asszonyság, szépen besétáltunk egy kívülről festői, belülről bizony elég szegényes otthonba. Háziasszonyunk ragaszkodott hozzá, hogy leüljünk a házban található 2 székre. Miután helyet foglaltunk, jött a kínálás mazsolával. Az akció csak ezután következett; a néni előhozott pár fejkendőt, amit ő csipkézett volna ki és felkínálta, hogy vegyük meg. Aki nem hiszi, megmutatom, sőt oda is adom, nagyon szép kendő, pont olyan, mint a másik, amit viszont egy szép fiatalasszony adott el nekünk, amikor egy kiránduláson betértünk az udvarába teázni. Ezek filléres mulatságok voltak, igazából megérte a pénzt az ismerkedés és egy kis betekintés az életükbe.

Nehezebb helyzetbe kerültünk Isztanbulban, bár az is érdekes volt. Ahogy kijöttünk az Aya Sofya templom-múzeumból, hozzánk csapódott egy kedves fiatalember. Megbeszéltük a Magyarisztánt, ezt-azt, aztán mondtuk, hogy nincs szükségünk vezetőre, fel is út, le is út. Ugyan-ugyan, ő nem akar tőlünk semmit, csak gyakorolná kicsit az angolt, ha nem bánjuk. Nehéz volt nemet mondani, hagytuk, hogy jöjjön velünk egy darabon, aztán bejelentettük, hogy megyünk ebédelni. Rábeszélt egy vendéglőre, ami nem is volt rossz, majd elbúcsúzott. El is felejtkeztünk róla, de ebéd után egyszercsak ott volt megint, és jött velünk a Kék Mecsetbe, ide-oda, majd egyszercsak azt mondta, hogy hiszen éppen itt van a nagybátyja iparművészeti boltja, ugorjunk már be egy teára. Persze sejtettük, hogy szőnyegkereskedésről lesz szó, de mégse tudtuk, hogyan mondjuk nemet. Egy szó, mint száz, a klasszikus helyzetben találtuk magunkat. A kisfiú elszivárgott, mi meg ott ültünk a nagybácsi díványán, almateát ittunk, és a szolga hozta egyik szőnyeget a másik után megtekintésre. Megmondtuk, hogy nem akarunk szőnyeget venni, nincs rá szükségünk. Persze, persze, de csak nézzük meg, milyen szép, áruljuk el, melyik tetszik. Meg azt is, hogy mennyit volnánk hajlandók rászánni. A nagybácsi kitűnően tudott angolul, művelt volt, jó humorú, mindenféléről lehetett vele beszélgetni, én biztos nem úszom meg szárazon, de Péter egyszercsak fölugrott, hogy nem kell szőnyeg és elvonszolt engem is.

Rokonság és barátság ide-oda, a török nyelv nagy kihívást jelentett, kevés ismerős hangzású szóval találkoztunk. Mint általában, Péter jóval messzebb jutott benne, mint én, ő például megtanulta a számokat, ami mindig hasznos. Nekem a kéthetes nyaralás éppen arra volt elég, hogy nagynehezen megtanuljam, hogy kérem (lütfen), köszönöm (teśekürler), jónapot, viszontlátasra, de ezek se gördültek le a nyelvemről egykönnyen. Csak akkor sikerült a jónapot (merhaba) ha időben megpillantottam az áldozatot, és volt egy percem rá, hogy kigondoljam. A könyvből nagybüszkén kinéztem, hogy hogy van a viszontlátásra, és nagyon örültem, hogy legalább ez egyszerű: güle-güle. Igenám, amikor a szállodaportrásra próbáltam alkalmazni, furcsán nézett. Kiderült, hogy ezt a nagyszerű gülegülét csak az mondhatja, aki marad. Aki megy, annak lényegesen nehezebb: hośçakal. Az utazás előtt próbáltuk a török eredetű magyar szavakat gyűjtögetni. A "kávé" kivételével a mindennapi életben nem különösen hasznosak, de a túristalátványosságokhoz nem is jöttek rosszul: aga, basa, bég, mecset, szeráj, ...

Mielőtt a sok kellemes élményre és látnivalóra térnék rá, essünk túl a kellemetlenen. Isztambulban egy nap letévedtünk az utunkról és egyszercsak egy szörnyen lerobbant negyedben találtuk magunkat, szabályos romok között, ahol azért emberek lézengtek. Vissza kellett volna fordulni, de azt láttuk, hogy két jólöltözött úr is megy arra, gondoltuk, akkor biztos csak egy utcányi az egész, meneküljünk előre. Igenám, az urak beszálltak egy autóba és elhajtottak, a romvárosnak a lézengő lakókkal meg nem akart vége lenni. Talán egy földrengés súlytotta negyed volt, ahol most hajléktalanok húzzák meg magukat? Behúzott nyakkal siettünk, nem történt semmi, csak kicsit megijedünk. Ennél rosszabb volt a sok koldus, akik a gyerekeiket is hurcolják, mutogatják, hogy nagyobb szánalmat keltsenek. A tanács az, hogy ne adjon az ember pénzt az ilyeneknek, hogy ne bátorítsa a gyerekek bevetését, hanem inkább ételt. Egyszer tettem csak meg, hogy ételt vettem és adtam oda, de a kislány nem látszott boldognak tőle.

Szerencsénkre -vagy sem- éppen ottlétünk alatt köszöntött be a ramadán. Mi valamennyire ismertük ezt a muzulmán szokást itteni barátoktól, tudtuk, hogy negyven napi koplalást jelent nap közben, és esti meg hajnali lakmározást. De azt nem tudtuk, hogy a böjt esténkénti megtörése, amire az esti müezzin adja meg a jelet, micsoda mulatsággal jár. A parkban vurstli van, hullámzik a nép, eszik-iszik, körhintázik. Isztanbulban nap közben is lehet enni-inni, de útjaink során előfordult, hogy egy híresen ájtatos városban, Konyaban talált az ebédidő. Nem hogy nem volt semmi vendéglő vagy ételbolt nyitva, de a saját ételünket se mertünk volna elővenni, olyan volt a hangulat. Különben sem volt saját ételünk, és már-már belenyugodtunk, hogy mi is böjtölni leszünk kénytelenek, amikor nagynehezen észrevettünk egy eldugott vendéglőt, aminek az emeleti helysége nyitva volt. Terhes, szoptatós mamáknak, kisgyerekeknek szabad enni, úgyhogy pár család, meg hozzank hasonló istentelen étkezett ott.

Ezek voltak a kalandok, de leírom sorban, hogy merre is jártunk. Először is itt a térkép:

útvonalunk

Isztanbulba repültünk. A repülőtéri úton feltűnt, hogy mennyi az üvegpalota, egymást érték az új irodaházak. Mi a Galata torony tövében szálltunk meg, egy Art Nouveau nevű szállodában. Nagyon elégedettek voltunk a hellyel. Kicsi volt a szoba, de kényelmes, és tetszett nekünk az, hogy a reggelit nem a szállóban adták, hanem egy közeli vendéglőben. Egy hangulatos téren kezdtük mindig a napot, török kávé fogyasztása közben néztük a munkába siető fejkendős vagy anélküli isztambuliakat. Emeletes híd vezet a régi városba, a felső emeletén horgászok, az alsón halvendeglők vannak. Klasszak voltak a túristalátványossagok, de ezeket ismeritek: Kék mecset, Aya Sofia, Topkapi palota, hajózás a Boszporuszon és az Aranyszarv öbölben. A bazáron csak végigszaladtunk, addigra már féltünk az árusoktól. Mint jó hazafiak, a Hét toronyba is ellátogattunk, a hétből kettőbe be is mentünk, és ugyan érdekes volt, nem gondoltuk, hogy szeretnénk évekre ott maradni.

Isztanbuli album

Isztanbulból Kayseribe repültünk, ahol autót béreltünk, és máris folytattuk az utunkat Göreme, Kapadókia felé. Göremében az Elysium nevű összkomfortos sziklabarlangban laktunk, Kapadókiában ez a szokás. Rém érdekes és szép volt ott, kirándulás és kultúrélmény, amit legjobban szeretünk. A többit a fényképek mondják majd el, amiből túl sok is van.

Göreme

A nyaralásunk pihenő-részét az Egirdir tónál kivántuk eltölteni. Pihenni nem sikerült, de nagyon szép volt az is, a tó majdnem olyan finom, mint a Balaton. Innen több kirándulást tettünk, amiket fényképek örökítenek meg.

Antaljában kellett visszaadni a kocsit, és útközben volt az egyik legnagyobb élmény, a Sagalassos ásatás. Legjobban a majdnem épen maradt kutak tetszettek, amikbe a restaurálás során újra bevezették a forrást, és miután nagy kánikulában voltunk ott, még jobban átéreztük ezen antik csodák szépségét. Az amfiteátrum is majdnem ép, megcsodálhattunk egy mozaikpadlót, frízeket, szobrokat, és jól el tudtuk képzelni, hogy milyen lehetett a hellén majd római város.

Isztanbulban töltöttük az utolsó éjszakát. Visszakaptuk a szobánkat az Art Nouveau szállóban, a régi helyünkön reggeliztünk, és olyan otthonos érzésünk támadt, olyan jó volt megint a Galata torony tövében levő kis téren ülni, hogy nehéz volt elfogadni, hogy mi most innen elmegyünk és valószínűleg többé nem is jövünk vissza.

Ha ti még nem jártatok arra, érdemes elmenni -- nem olyan exotikus már, mint Szulejmán idejében, de rengeteg az érdekes látnivaló.