Peru, 2007 május-június

Úgy utaztunk, mint a maharadzsák: 6-fős túristacsapatunkhoz 6 szolga tartozott. Ezek a kis fürge barna emberek előreloholtak a csomagokkal úgy, hogy mire mi megérkezünk az aznapi táborhelyre, a sátrakat már fölverték és az ebédlősátorban meleg étellel vártak. Reggel teát kaptunk a sátorba, hogy föl bírjunk ébredni. Nem is akármilyen teát: coca-levelekből készültet. Ez az a növény, amiből a kokaint is készítik, de nem ennek tudjuk be az eufóriát, hanem a csodálatos kalandnak.

Azzal mentegetjük magunkat a helyiek kizsákmányolásáért, hogy nem volt más választásunk, csak szervezett túrával szabad az inkák országútján elmenni a Machu Picchuig. Meg aztán maharadzsa ide-oda, nekünk se volt egész könnyű. Péter felajánlotta, hogy az én holmimat is viszi, mert az ő nagy hátizsákjába befér, úgyhogy végül jó nehéz csomagja volt. A személyes holmikat, hálózsákot nekünk kellett hozni, a hordárok a sátrakat, tábori asztalt, székeket, kaját vitték. A talaj nem volt nehéz, de ritka a levegő, és a több, mint 4000 m. magas hágón az átkelés bizony nem esett könnyen. Péter mégis elsőként ért fel a huszonéves útitársak előtt.

Az megnyugtató valamennyire, hogy vannak munkavédelmi intézkedések érvényben: a hordárok csomagját megmérik az út elején, és nem lehet több, mint 20 kg. Az nem kevés, különösen, ha arra gondolunk, hogy többségük egész kicsi, vékony ember és nem bakancsban mentek, mint mi, hanem szandálban, tornacipőben. Ezzel együtt úgy húztak el mellettünk, mint nyíl.

Az inkák által kikövezett utak az egész régi 2 millió km2 kiterjedésű inka birodalmat behálózták, de mi csak azon a 40 km-es szakaszon mentünk végig, ami nagyjából összefüggően megmaradt, és ami a híres romvároshoz, Machu Picchuhoz vezet. Négy napig tartott a gyalogtúra, amiből az utolsó napra csak rövid szakasz maradt, hogy már napfelkeltekor ott lehessünk a napkapuban, ahonnan először megláthatjuk a festői romokat. Boldogan jelentem, hogy sikerült: nem késtük le a vonatot, repülőt, buszt, nem döntött le a magasságbetegség, a lábunk se sérült meg, sőt még a reggel 4-órás fölkelést is túléltük.

Arról, hogy tulajdonképpen mit is láttunk, majd a képek beszélnek, itt csak annyit, hogy a Machu Picchu épületei, a tetejüket kivéve, mind egészben megmaradtak. Tökéletesen egymásbaillesztett kövekből, minden malter nélkül készültek, még a földrengés, földcsuszamlás se tett bennük kárt. Templom, őrtorony, lakóépület, csatorna, földművelésre szolgáló szabályos teraszok. Már több hasonlót láttunk korábban is, de a Machu Picchu fekvése kétségkívül a legdrámaibb.

Az inka út képei

Az inkák útjával kezdtem ezt a beszámolót, mert az volt a nyaralás legizgalmasabb része, de már előtte is utazgattunk. Az első napok mindjárt annyira érdekesek voltak, hogy azt gondoltuk, már a gyalogtúra előtti pár nap is megérte a 24-órás gyűrődést, amíg odajutottunk Bostonból és az egynapi szendvedést a magasságbetegség miatt, amit bizony nem úsztunk meg.

Egy kis Pisac nevű faluban volt az első állomásunk, ami az inkák fővárosától Cuzcotol csak 30 km-re van, de 600 m-rel mélyebben. Az útikönyvünk azt írta, hogy ez egy álmos kis falu, ami csak vasárnaponta éled fel a hetivásár idejére. Akkor viszont érdemes odamenni, mert a környékből bejönnek a falusiak színes népviseletben és kukoricán, krumplin kívül népművészeti alkotásokat is árulnak. Hát a négy év alatt, mióta az útikönyvünket írták, sok víz lefolyt az Urubambán: a hét minden napján tele volt a piactér, de nem krumplit, kukoricát árultak egymásnak a termelők, hanem kézműves termékeket a reménybeli turistáknak. Sok turista nem szállt meg a faluban, de buszok hozták-vitték őket nap közben. Reggel meg este csak mi maradtunk ott az árusok martalékául, ami egy kicsit kellemetlen volt; az ember nem szeret a vendéglátóinak állandóan csalódást okozni, de nem kezdhettünk vásárlásba mindjárt az első két napban. Szállodánk a főtéren volt, az ablak egy festői kis utcára nézett, de sok időt töltöttünk a főtérre kirakott székeken, ahonnan nézegettük a színes ruhába öltözött árusok sürgés-forgását, a háttérben a havasokat. Vasárnap tényleg felélénkült a falu, még több árus és még több túristabusz jött. Közöttük egész elveszett a pár termelő, akik nyomorúságos gyökereket, füveket teregettek ki maguk mellé és árultak a helybelieknek. Mi a könyv javaslata alapján a templom felé vettük az irányt, ahol először a spanyol, aztán a kecsuanyelvű misét is végighallgattuk. Megijedtünk, hogy a híres kecsua mise is főleg a túristáknak lesz, de a gringók közben elszállingóztak és kiderült, hogy a templom első részében helyi hívők is akadtak. Egy apáca vezénylete mellett egész szépen énekeltek a gyerekek. Péter értegette a spanyolt, a kecsuának meg csak a zenéjét élveztük.

Pisac-hoz egy inka-vár is tartozik, és egy reggel elindultunk fölfelé, hogy felderítsük. Alig mentünk pár lépést, egy 10-éves forma gyerek csatlakozott hozzánk, hogy vezetni akar. Hiába mondtuk, hogy egyedül akarjuk felfedezni a várat, ez a kis szutykos Sebastián csak jött velünk. Alig mentünk további pár lépést, egy helyi ember is csatlakozott és nagyon érdekesen, értelmesen kezdett mesélni az inkákról, meg arról, hogy mit fogunk látni odafönn. Péter végül megkérdezte, hogy mi is a foglalkozása, hát idegenvezető. Mint kiderült, komoly tanfolyamokat tartanak Cuzcoban, rendesen kiképezték ezt a jó Quintint. Még angolul is tudott kicsit, de megörült, hogy velünk (pontosabban Péterrel) spanyolul lehet beszélni. Olyan kedves volt, hogy nem bírtuk elküldeni, így aztán két vezetővel érkeztünk fel az inka várba. Először láttuk a mesterien egymásbaillesztett hatalmas köveket, a nagy oltársziklát, a szabályos teraszokat és a többi csodát, amiből később még sok variánst élvezhettünk, de itt ért az első meglepetés.

Képek Pisac-ról

Még annál is nagyobb volt a meglepetésünk, amikor Cuzkot megláttuk. A képek nem tudják visszaadni a hatalmas teret, amit teljesen körbevesznek az árkádos, spanyolos épületek, a két díszes katedrálist, ami fölött ott látszanak a havasok. Lélegzetelállító volt az első pillantás. És aztán még rengeteg felfedeznivaló maradt: az inkák által épített falak, amik a város sok házának még mindig az alapját képezik, a sok kis tekergő utca, a spanyolos erkélyek, az inka vár, múzeum és romkert és az Euláliáról elnevezett kedvenc kertvendéglőnk, ahol azt a jó levest adtak, amiben pacal- és béldarabok úszkáltak! A tengerimalacot sajnos már nem készítették olyan jól, de az is lehet, hogy addigra nem voltunk annyira éhesek.

Itt aztán sok volt a túrista, de még annál is több helybéli, aki szeretne megélni belőlük. Ha valaki egy jó szót szól az emberhez, máris azon kell gondolkozni, ez vajon mennyibe lesz nekünk? Végül az derült ki, hogy túlzásba vittem a paranoiát. Egy parkban ülve reklámfilmezést néztünk, egy kicicomázott énekes tette-vette magát a szökőkút előtt, majd odajött és megölelt minket. Megijedtünk, hogy mit is akarhat, de nem akart semmit. Közben ment a filmezés, az is lehet, hogy most már híres emberek vagyunk Peruban. Lépett hozzánk idegenvezető azzal is, hogy csak az angolt szeretné rajtunk gyakorolni. Lehet, hogy valóban nem várt pénzt, de féltünk csalódást okozni.

Fontos a túrizmus Cuzco-ban, de azért nem forog minden a vendégek körül. Nagy színes felvonulást láttunk egy nap helyi szereplőkkel és helyi nézősereggel. Egy híres népszokásnak volt a nyitóaktusa: minden évben fölmennek a bátor ifjak az Ausangate gleccserhez, hogy letörjenek belőle egy-egy darabot és lehozzák a városba. Az indulásnál maskarások kísérik őket, de arról, hogy fent a gleccsernél mi történik, megoszlottak a vélemények. Egyesek szerint isznak, dorbézolnak, mások szerin csak ájtatoskodnak. Az Ausangate az a havas csúcs,ami Cuzco-ból látszik, 6000 m. fölött van, és az inkák istenként tisztelték. A gleccserdarabnak mágikus hatása van, kár, hogy mi lusták voltunk három napig járni érte.

Nem is ez volt az egyetlen felvonulás, amit három napos cuzcoi tartózkodás alatt megéltünk. Egy reggel nagy trombitálásra, dobolásra lettünk figyelmesek. Katonai parádénak véltük, mert volt sok egyenruhás, de környezetvédelmi rendezvénynek bizonyult. Peruban a főteret jelentő szó "plaza de armas", vagyis a fegyverek tere. Nem azért, mert ez a tér a legalkalmasabb katonai parádék rendezésére, hanem mert itt osztják ki a fegyvereket, ha jön az ellenség.

Az cuzcoi inka múzeumba éppen akkor hozták az iskolásokat, amikor mi is látogattunk. A sok egyenruhás kisgyerek látványát legalább annyira élveztük, mint a műtárgyakét. Érdemes volt elmenni ebbe a múzeumba, végre megtudtunk egyet s mást a híres inkákról, akiknek az impozáns építményeit már korábban megcsodálhattuk.

Az inkák előtt már sok hasonló kultúra virágzott az Andokban, de az inkák szervezték az itt élő népeket nagy birodalommá, nagyobbá, mint a római birodalom. A XVI. sz-ban volt a fénykoruk, amikor a spanyolok megjelentek a színen. Igen megrázó a története annak, ahogy a spanyolok leigázták őket. Pizarro alig több, mint száz emberrel győzte le a sok tízezer inkát. Tőrbecsalta a királyukat, Atahualpa-t, amitől a seregek tehetetlenné váltak, a harcosok nem tudták leküzdeni a lovak és ágyúk okozta rettenetet.

Miután a spanyolok az inkákat még fénykorukban ismerhették meg, elég sokat lehet tudni a szokásaikról, ha sok tárgyi emlék nem is maradt meg: az aranyat,ezüstöt beöntötték, a quipákat, az inkák különböző színű és vastagságú csomózott spárgáit, ami valami írásféle lehetett, megsemmisítették, mint pogány kelléket, hasonlóan minden más vallási tárgyhoz. Egy lázadást követően még az inka ruházatot is betiltották, azután terjedt el a sokszoknyás paraszti viselet - kalappal! Viszont fennmaradtak a spanyol hódítók jegyzetei, rajzai, sőt akadt egy történészük is még a XVI-ik században, Garcilaso de la Vega, aki egy spanyol hódító és egy inka hercegnő házasságából született, és krónikát írt az inkák szokásairól, történelméről.

Képek Cuzco-ról

Vissza a mi krónikánkhoz - Cuzcón kívül még egy nagyobb várost láttunk: a fehér Arequipa-t. Azért fehér, mert a közelben fellelhető fehér tufából épült a legtöbb ház, templom. Szép is lehetett volna, de nem tudtuk csodálni a nagy forgalom és légszennyeződés miatt. Fennsíkon fekszik a város, gyönyörű havasok veszik körbe, de a levegő nem mozog és a szűk utcákban, ahol alig vannak lámpák vagy jelzések, ütközőharc folyik a taxik között. A szállodánk itt oázis volt, pálmafákkal, szabadon és kalickában csicsergő madarakkal, függőággyal, úszómedencével. Újabb maharadzsaélmény volt ebből kimenni a városba, ahol éhezőket talán nem láttunk, de láttunk árusokat, akik a szűk járdán a nagy forgalomban maguk mellett, a földön tartottak a kisgyereküket kora reggeltől késő estig.

Arequipa fő nevezetessége egy XVI.században épült kolostor, ami szinte változatlanul megmaradt. Város a városban, utcákkal, terekkel; hosszan bolyongtunk és fényképeztünk itt, ellenállhatatlanul festői. A történet se érdektelen: előkelő özvegyeket, árvákat helyeztek el ebben a kolostorban, akik itt egész jól éltek, szolgákat tarthattak, kijárhattak, amíg egy szigorú fejedelemasszony nem jött, aki bevezette a zárdai fegyelmet. Láthattuk egyik másik méltóság zárkáját, amiben néhany jobb bútordarab is volt, a hozzá csatlakozó cselédszobát és konyhát - mert úgy tűnik, saját háztartásuk is volt a hölgyeknek.

Képek Arequipáról

Arequipából tettünk egy kirándulást a közeli Colca kanyonba. A busz csak a kanyon közelebbi, sekély végébe, egy Chivay nevű városkába vitt, ahol elmulattunk pár órát élvezve, hogy ez nem túristaváros és a végre nézegethetjük az életet anélkül, hogy bárki el akarna nekünk adni akármit. Vagy mégse? Elég messziről lefényképeztem egy birkákat terelgető pásztort. Amikor közel jött, jelezte, hogy látta ám, hogy fényképeztem, és tartotta a markát a jutalomért.

A célunk egy távolabbi falu volt, ahonnan le lehet ereszkedni a kanyon mélyére. Végül nem volt más választásunk, mint a taxi - végig földúton. Nem bántuk meg, mert a sofőr kedvesen megállt minden panorámánál és templomnál, aztán meg hosszas alkudozás és vita után még fölvett három helybeli asszonyságot is hatalmas csomaggal. Így legalább közelről megnézhettük a hímzett kabátkákat, kalapokat, és a pénzünkért premier planos fényképet is készíthettünk.

Cabanaconde poros kis falu, ahol alig változott valami az utóbbi 400 (4000?) évben. Illetve annyi talán igen, hogy épült egy egész rendes szálloda, de a szálloda ablakából láttuk, ahogy a szomszédban fosztják a kukoricát, ökörrel szántanak, a csacsi álldogál az udvaron és várja, hogy a vályogkunyhóból jöjjön a gazda felmálházni. Villany volt a főtéren, főutcán, de a házakból nem láttunk fényt kiszűrődni. Egy fontos újításnak lehettünk tanúi: az esti misét hangszórón közvetítették, az egész faluban lehetett hallani a prédikációt és a zsolozsmákat. Így jár a pap túl az eszükön, ha nem mennének el a misére?

Poros szerpentin vezet le a kanyonba, végig gyönyörű kilátással. Öszvérek előzgettek, a gazdáik ajánlgatták, hogy majd visszahoznak, ha akarjuk, ami megnyugtató volt, mert kicsit megfáztam, és féltem, hogy bírom-e majd a visszamászást. Végül jól bírtam, úgyhogy nem vettük igénybe a csacsit, de jó érzes volt rá gondolni, hogy itt elérhető, amit a Grand Canyon-ban évekkel előre kell lefoglalni. A kanyon melyében egy joggal "oázis"-nak nevezett helyen pihentünk meg. Zöld pázsit, pálmafák, úszómedence és meleg ebéd vártak lent. Az ebédnél terefere a többi túristával; ők éjszakára tervezték a visszamászást azzal, hogy akkor nem tűz majd a fejükre a nap. Nekünk szerencsénk volt, mert felhők jöttek, úgyhhogy nem tűzött, pedig mi már délután elindultunk.

A Colca kanyon képei

Ezzel vége is lett volna kalandjainknak, ha nem felejtjük el megnézni, hogy mikorra is szól a visszajegyünk. Így volt kis izgalom, majdnem ottragadtunk, de végül mindent sikerült elboronálni.

Hogy visszamegyünk-e? Nagyon-nagyon tetszett, tökéletes kikapcsolódás volt, megszerettük az embereket, kultúrát, ráadásul Perunak csak kis részét láttuk még, nem néztük meg a fővárost, Limát, nem jártunk a Titikaka tónál, se a dzsungelben. Ennek ellenére nem biztos, hogy visszamegyünk: szegénység, poros sivatag, ritka levegő; nem dédelgeti itt a természet az embert.