Oaxaca

pictures
2004. Januar

Kedves Mindnyajan,

Az en kalandvagyamnak is van hatara; a piritott szocsket nem kostoltam meg. Ezt az inyencseget az oachacaiak mezcal-lal, a kedvenc palinkajukkal fogyasztjak. Gondoltam, en elore megiszom a mezcal-t, hatha akkor megkivanom, meg a szemuvegemet is levettem, de hiaba, nem ment. A szocsket egyebkent nagy zsakokbol aruljak indian asszonyok az oaxacai piacon, Peter ott vett egy zacskonyit. Ugyan neki meg Kalmannak izlett, valahogy megsem akart elfogyni.

Ettol eltekintve az idei nyaralasunk kevesbe volt kalandos, de nem volt kevesbe elvezetes, mint a tavalyi. Civilizaltabb helyeken jartunk, Mexico termeszeti szepsegekben es indian kulturaban bovelkedo Oaxaca allamaban, illetve (az atszallas miatt) Mexico hasonlo nevu fovarosaban.

Mexico varost nem szerettuk, rossz a levego (sok gyerek csak vedoalarcban mehet utcara), hatalmas a forgalom, tomeg, szemet, megis jol ereztuk magunkat. Oriasi vasar volt erdektelen aruval, de annal erdekesebb vasarlokozonseggel. Hol aztek falfaragvanyokrol, hol vadnyugati filmekbol ismeros arceleken akad meg az ember szeme, amikhez kulonbozo nepviseletek, es csillogo fekete szemek tartoznak. Kar, hogy embereket nem merunk fenykepezni, pedig az lenne a legerdekesebb tema. Messzirol latszik rajtunk, hogy gringok vagyunk, Peter es Kalman egy fejjel kimagaslik es kivilaglik a tomegbol. Nekem talan tobb eselyem lenne ra, hogy beleolvadjak, ha nem cipelnek utikonyvet, fenykepezogepet, hatizsakot es ellent tudnek allni a nagyszemu gyerekeknek, akik kagylos kulcstartot, kezzelfestett konyvjelzot, himzett szalagot es hasonlokat tukmalnak ram par pesoert.

A foter mellett mindjart megtalalhatok a legfobb aztek templom romjai es a hozzatartozo muzeum. Erdekes volt, de a kedvem nagyon elment az aztekoktol, amikor olvastam, hogy a templomuk minden kibovitesekor rengeteg (egy esetben 22 ezer!) foglyot aldoztak fel szigoru isteneiknek. Meg lehetett csodalni a szerszamot, amivel kivagtak az aldozatok szivet. Pattingatott obszidian keseket hasznaltak, szemet es fogakat abrazolo koberakassal.

Nagyon batornak hittuk magunkat, hogy busszal folytatjuk az utat az orszag szivebe, de a busz sokkal luxusosabbnak bizonyult, mint USA-beli testverei. Oaxaca baratsagos, szep varos, vidam elet folyik, a lombos fakkal bearnyekolt foteren zenekar jatszik, nyuzsog a nep. Sok persze a koldus is meg a tobbe-kevesbe eroszakos szuvenir-arus, de mindez nem igazan nyomaszto. A koldusok se latszanak ehesnek vagy kulonosebben nyomorultnak. Magaban a varosban tobb csodas barokk templom volt, a varoson kivul hegyek, romok, fazekas- illetve szovomuveszetukrol hires indian falvak.

Itt biciklivel indultunk a romok megtekintesere, jol el is faradtunk, mert ezek a zapotekek egy hegy tetejere (Monte Alban) epitettek a templomukat. Nagy darabon tolni kellett a biciklit, csak Peter maradt hosiesen nyeregben, mert kanikula volt (ejszaka jol lehul, idealis idojaras.) Izgalmasak voltak a romok, majd mutatunk kepet, de a zapotekok is kegyetlenkedtek, mint kiderult. Az itteni muzeumban se volt mas, mint ceremonialis targyak, az epuletek temetkezesre, istentiszteletre valok latszolag, a zapotekek mindennapi eleterol vajmi keves derult ki szamunkra. A kilatas es az egesz hegytetoi hangulat viszont nagyon emlekezetes. A hegyrol aztan egyesek ketsegbeesetten fekezve mig masok vigan repulve jottek le.

Oaxaca varosban toltottuk a szilvesztert jo hangulatban, de nem ugy vidamkodva, ahogy elkepzeltuk. Azt mar tudtuk az elozo evbol, hogy a jo mexikoiak templomban szeretik udvozolni az uj evet, es beletorodtuk, hogy mi is ehhez csatlakozunk majd. Sajnos a pontos idot eltevesztettuk, es amikor ejfelkor indultunk a templomba, a nep mar eppen jott kifele. A foteren ugyan tolongott a szorakozasra ehes tomeg, a hetkoznapokrol ismert terzeneszek nem jelentek meg. Az arusok bezzeg kivonultak teljes szamban es a kovetkezo fontos szilveszteri eszkozoket arultak: kifujt es konfettivel toltott tojas, amit az ember a szerettei fejehez vaghat, oriascsillagszoro es borotvahab! Zene hijan tancolni nem lehetett, igy aztan nagy borotvahabcsata alakult ki, ami elol Peter es en elmenekultunk, de amit Kalman annal jobban elvezett.

Ket emlekezetes kirandulast tettunk meg Oaxacabol: egyet az amerikai kontinens legnagyobb fájához, az El Tule (mexikoi mocsari ciprus) fahoz, ami e sorok irojabol nem kisebb ahitatot valtott ki, mint mondjuk egy Michelangelo szobor. A tulya egy kis falu templomterén all, es persze szonyeg-, kosar- es csereparusok hada veszi korul.

Ellatogattunk egy takacsairol ismert kis indian faluba is. Az utikonyv azt ajanlotta, hogy ha kerdesunk van, a fiatalokat szolitsuk le, mert azok inkabb tudnak spanyolul. Ez rank nem vonatkozott, miutan mi nem tudunk. Teblaboltunk a poros uton, de azonnal elterjedt a hire, hogy jonnek a turistak es valaki betuszkolt a fo szovomester, Ernesto Martinez udvaraba. Az asszony eppen kopasztotta a tyukot, ilyet se lattam mar 40 eve. A szonyegeket nagyon szepnek talaltuk, es persze nem volt menekves, meg kellett venni egyet, de nem bantuk, tenyleg szep, majd meglatjatok. Don Martinez tudott spanyolul, es - mint a legtobb bennszulott - nagy turelemmel viselte a mi makogasunkat.

Oaxacatol nehez volt megvalni, nem tudtunk betelni a piacokkal, a sok ismeretlen zoldseg, gyumolcs, hus es tucsok-bogar latvanyaval, az egesz egyedisegevel: hiaba volt 50 tortilla-arus, mindegyiken latszott, hogy otthon, a sajat konyhajaban keszitette a tortillat a sajat fiatal vagy oreg, csokolade- vagy kavebarna kezevel, es a sajat igy vagy ugy kockas konyharuhajaval takarja be a legyek elol. A csokoladebarnarol jut eszembe, hogy Oaxaca a csokoladejarol is hires. Lehetett volna kakaobabot venni, hogy eppen ugy pirithassuk es daralhassuk meg, ahogy nekunk tetszik, de persze masszaban is kaphato volt. Nemcsak edesen fogyasztjak, mint mi, hanem fuszeres szoszok alkatreszekent, amit csirkevel, disznohussal esznek.

Azert is volt nehez elhagyni Oaxacat, mert dugo volt a kivezeto uton. Ezuttal masodosztalyu buszon utaztunk, ami nem volt luxusosnak mondhato, de megfelelt, lehetove tette a nép fiainak tanulmanyozasat es foleg nem kellett ra varni se most se maskor. Nagyon jol szervezett a buszkozlekedes. A sebesseghatar betartasara viszont radikalis modszeruk van: lepten-nyomon fekvorendorok akadalyozzak meg, hogy tullepjuk.

Amikor vegre kiertunk a varosbol, razos, kanyargos de nagyon szep uton vitt a busz a hegyekbe, a Sierra Norte rengetegebe. Hatarozott celunk volt, Debreczy Zsoltek ajanlottak egy hazikot, amit eredetileg amerikai botanikus baratjuk ad ki. A barat sajnos eppen bortonben ul, feltehetoen nem volt hajlando kifizetni egy altala igazsagtalannak megitelt buntetest. Szerencsere ott lakik a rancson Alberto, aki majd kinyitja nekunk a hazat. Kicsit meg voltam szeppenve, amikor a busz keresunkre kitett a Rancho Tejo (Texas) elott, sotetben, a semmi kozepen. Duhos kutya fogadott, de aztan megjelent egy illeto is, es valoban o volt Alberto. Mar este, sotetben is latszott, hogy foldi paradicsomba kerultunk. A "casita" teraszarol 180 fokos kilatas nyilik a hegyekre, a haz korul csodalatos, valtozatos novenyzet, orchidea, es sok mas olyan virag, amit idaig csak cserepben lattam. Rostellem, hogy ezekrol (mint kesobb a madarakrol, halakrol) csak ugy tudok irni, hogy "piros virag", "sarga virag" meg hogy szep. Ami az idojarast illeti, ejjel faztunk, nappal melegunk volt. Ket jo faraszto de csak egynapos kirandulast tettunk innen a "felhoerdobe". A felhok jonnek-mennek, de telen nem esik az eso, viszont sajatos novenyzet alakult ki "szakallas" fakkal es viragokkal, amikkel nehez betelni. Egy nap ejtozest is megengedtunk magunknak, olvasgattunk, jatszottunk a macskaval, aki orokbefogadott minket.

A nyaralasunk utolso szakaszaban ugy ereztem magam, mint egy maharadzsa, itt mar nem volt semmi strapa, nelkulozes, csak az erzekek kenyeztetese. Egy kis tropusi halaszfalubol lett udulohelyen voltunk a tengerparton, Puerto Angel-ben. Utikonyvunk iroja talaloan megjegyzi, hogy az itteni lakosok szivesebben folytatnak hagyomanyos mesterseguket, a teknochalaszatot, mint hogy a turistakkal foglalkozzanak, akik raadasul tul kis szamban jelennek meg. Szoval a helyi lakossag nem volt annyira keszseges, mint az orszag belsejeben, ahol nem nagyon latnak turistat, de azert megtettek, amit kellett.

A szalloda nem is volt draga, de privat teraszunk volt fuggoaggyal, kilatassal a tengerre es viragesovel. A kek mozaikbol kirakott uszomedence fole is viragok hajoltak, kolibrik es lepkek repkedtek kozottuk. A homersekletet Peter tul magasnak talalta, de en bizony elveztem, hogy melegem van. Az itteni fo kaland a "snorkeling", amit mind a harman imadunk. Nem tudok betelni azzal, hogy csak bedugom a fejem a vizbe, es maris egy mas vilagban vagyok, amibol semmi se latszott elotte. Dombokat, volgyeket, novenyeket latok, amiknek a letezeset akkor es ott meg csak nem is sejtettem, gyonyoru szinekben pompazo halak jonnek-mennek, teszik a dolgukat. Roluk se tudok intelligensebben irni, mint hogy sargak, kekek, pottyosek, csikosak. Egyszer ijedtem csak meg nagyon, amikor megereztem, hogy valami nagy eloleny kozeledik. Akkor nyugodtam meg, amikor felismertem Peter labat. Valoban jarnak arra balnak is, csak nem olyan kozel a parthoz, mint ahol mi neztuk a halakat. Lattunk is balnat meg egy uszo, meteres teknocot egy csonakkirandulas alkalmaval. A csonakosunk beugrott a teknoc utan es nem hagyta lemerulni, amig minden utas meg nem simogatta.

Bizony most is csak az a tanulsag, mint a multkor, hogy jo lenne spanyolul tudni. Peter kulonben derekasan igyekezett, elotte nyelvtant is tanult es egesz jol boldogult a szukseges mondanivalokkal, de ertelmes beszelgetesre sajnos meg o se kepes. Hogy lassatok, milyen szinten allunk: villat kellett kernunk a gazdasszonytol, de nem tudtuk, hogy hivjak spanyolul. Volt egy kis elektronikus szotarunk, ami harom szinonimat adott meg a "fork"-ra, azokbol valasztottunk egy igereteset. Nagy nevetes fogadta Kalman kereset; mint kiderult, vasvillat kert.

Abban viszont artatlan vagyok, hogy Amerika Eszak-Keleti reszeben rekord hideg tort ki a tavolletunk alatt. Igaz, amikor a casitaban faztam, atfutott a fejemen, hogy remelem, Bostonban most hovihar van, hogy megis "megerje", de melyen megbantam gonoszsagomat akkor, amikor kesobb a tropusi szalloda uszomedencejeben lebegve neztem a teliholdat es a csillagokat es a bosztoniaknak meg budapestieknek rekord-meleget kivantam tiszta szivbol.

Sok boldogsagot 2004-re!

Fruzsina