2004 szilveszterét nem sikerült a Tacaná vulkán tetején ünnepelni Chiapasban, ahogy terveztük eredetileg, késtünk a bosztoni hóvihar miatt. Január elsejére értünk csak oda, de azért láttuk, hogy milyen lett volna a szilveszter. Új év napján is ott tanyázott még a nép a kráterben, öszvérekkel hozták volt föl az ételt-italt és a petárdákat. A vulkán a guatemalai határon van, az árusok onnan jöttek. A mexikói oldalról, ahonnan mi másztunk fel, nem lehetett volna öszvérrel jönni. Részeget csak párat láttunk, gringót egyet se, viszont sok helybeli indián jött a magaslatok különleges virágaiért, amit részben a csúcsra vittek, hogy az ottlevõ keresztet tiszteljék meg vele, részben pedig haza. Több olyan virágos indiánnal találkoztunk út közben, akik a virágra ráadásul fát is cipeltek a hátukon. Az újév tiszteletére-e vagy mert mindig ilyen kedvesek, nagy örömmel üdvözöltek, még kezet is ráztak velünk.

Két napba telt a vulkán megmászása. Kiindulóhelyünk Union Juarez volt, egy 1300 m. magasban fekvõ falu, amit kellemes, hûvös levegõje miatt kedvelnek a városiak és így még szállodája is van. Többet is tudtunk volna itt idõzni, olyan szép volt a kilátás, tágas a szoba, stílusos a berendezés. Egy helyi nevezetesség a tulaj, akinek a politikai könyvét meg is vettük volna, ha van rá remény, hogy el tudjuk olvasni. A környéken kávét termesztenek. Mi nem is tudtuk korábban, hogy a kávé tûzpiros bogyó, ami embermagasságú cserjén nõ. Az árnyékot kedveli, úgyhogy magas fák alá ültetik. Nemcsak nagy ültetvények voltak erre; a falusiak háza elõtt láttuk több helyen kiterítve száradni a kávébabokat. A képen már nem piros, napozás elõtt kiszedik a piros gyümölcsbõl, amiben párosával található.

Eredetileg úgy terveztük, hogy Union Juarezbõl vezetõvel megyünk. A jó Alejandro állítólag számított ránk, de mi 2 napot késtünk, és addigra más dolga lett. Biztos vesztettünk is amiatt, hogy nem volt vezetõnk, de végül nem bántuk, a szórakozáshoz hozzátartozik, hogy egyedül találjuk meg az utat. Így nem kellett senkihez alkalmazkodni, és pénzt is spóroltunk. A vulkánhoz vezetõ út elsõ állomásáig, egy parányi településig, elvben autóstoppal is el lehetett volna jutni egy kanyargós földúton, de nem sikerült. Nem azért, mert nem vettek föl, hanem mert egyetlen autó se jött azalatt, amíg a 8-10 km-es úton végigkutyagoltunk. Nem volt nagy baj, a cuccunk egy részét Union Juarez-ben hagytuk, a kocsiúton nem volt nehéz a járás, a kilátás viszont végig csodálatos volt.

Chiquihuite a falucska neve, ahova a kocsiút vezet. A falu népe fölkészülve várja a zarándokokat, 4 házból áll a falu, de mindegyikben árulnak ételt-italt. Mi egy anyától és kislányától vettük meg a betevõ tortillát. A kis Joanna megengedte Péternek, hogy a csibéjével játsszék.

Chiquihuite után már tényleg kapaszkodni kellett vagy három órát a tervezett éjszakai szállásunkig, Linda Vista-ban. A kilátás, táj, növényzet mind gyönyörû és különleges volt, fõleg a virágok, amik körül kolibrik dünnyögtek. Linda Vistában kunyhó állt a rendelkezésünkre, a zengzetes spanyol névvel rendelkezõ, de teljesen indiánnak tûnõ Velasquez de Léon család tanyáján. Iszonyú primitív körülmények között él ez a család, egyetlen füstös kunyhóban nagyszülõk, talán három ifjú pár és 12 kisgyerek. A mam nyelvet beszélik egymás között, de spanyolul is tudnak. A gyerekek egész idõ alatt rajtunk csüggtek, nem sok szórakozásuk van. Járnak iskolába, Chiquihuite-be, ahonnan nekünk három és fél óráig tartott ideérni! El se tudjuk képzelni, hogyan csinálják nap mint nap. Meghívtak vacsorára s így volt alkalmunk körülnézni a kunyhóban, ahol szabadon ég a tûz és a tetõ eresztékein keresztül távozik a füst. A tetõrõl mint cseppkövek lógtak a szurokképzõdmények. A nagy asztal körül mindenkinek jutott hely, de fekvõhely szerintünk legföljebb harmadannyi lehetett, mint ember. A szokásos mexikói menüt tálalták: tortillákat rántottával és babfõzelékkel az elõkelõ vendégeknek, tamale-t (kukoricaháncsban fõtt kukoricadarát babbal) a gyerekeknek. Meglepõ békésen folyt a gyerekek etetése, nem vesztek össze, nem lökdösõdtek. Az asszonyok, akik mind terhesek voltak és szoptattak, nem ültek le, csak felszolgáltak. A kukoricát, babot õk termesztik, állataik is vannak. Legtöbbet a nagyfiúval (10 éves csak, a képen hátul középen), Giovanni-val beszélgettünk. Az iskolai füzetét is megmutatta Péternek, felolvasott belõle egy jó nehéz forradalmi költeményt.

Amikor Péter kérdezte az egyik férfitól, hol nõtt fel, az volt a válasz, hogy õk nem költöznek annyit, mint mi, itt született. Látjátok, Péter jól tud már spanyolul beszélgetni, de azt nem tudtuk, hogyan kérdezzük meg, hogy hol van a latrina (bagno, toalet, sanitario, servicios - minden szó, amit mi ismertünk erre, teljesen alkalmatlannak tûnt.) Minden istállóba és kunyhóba benéztünk a telken, de semmi ilyesmire nem bukkantunk s így kénytelenek voltunk az erdõre járni.

A szállásunktól a vulkán tetejéig nagyon meredek volt az út, de nem igazán nehéz, szerpentinezett. Csak a legvégén kezdtünk lihegve és csigatempóban mászni a ritka levegõ miatt. Útközben kérdeztem egy szembejövõt, hogy jól megyünk-e a vulkán tetejére. "arriba, arriba", mondták, mire örültem, hogy mindjárt ott leszünk, mert ez az "arrivé"-re hasonlított nekem, pedig csak azt jelenti, "magas". Nagyon meglepõdtünk, amikor 4000 m. magas kráterben a nagy élettel, a szilveszteri mulatság maradékaival találkoztunk. Onnan már csak rövid de nagyon lassú mászás volt a csúcs. Még éppen idõben értünk fel, mielõtt - mint látszólag minden délután - megindulnak a felhõk. A vulkánon a mindennapi felhõjárás nedvesíti a felhõerdõt. A növények így esõ nélkül is elég nedvességet kapnak. Mi viszont a lemenõ út egy részét felhõben tettük meg. A kép nem fekete-fehér, tényleg ilyen volt a világ. Nemcsak a felhõ miatt siettünk lefelé, a fejem is megfájdult a ritka levegõ miatt, meg aztán nem akartunk még egyszer a az indián kunyhóban aludni.

A civilizációhoz egy San Cristobal de Las Casas nevû nyüzsgõ és bájos gyarmati kisvárosban tértünk vissza, itt láttuk meg mostani utunk elsõ gringo turistáit. A város két emberrõl kapta a nevét, ami nem ritkaság Mexikóban. Szt. Kristóf mellett a dicsõségben egy Bartolomé de Las Casas nevû misszionárius osztozik, aki még az 1500-as években a bennszülöttek fõ védelmezõje volt a gyarmatosítókkal szemben. Míg a városok egy vagy több emberrõl vannak elnevezve, az utcák, mint minden mexikói városban, valami fontos történelmi dátumról kapják a nevüket, Cinco de Mayo, 22 de Noviembre, stb. de azt ne kérdezzétek, mirõl nevezetesek ezek a napok.

A legmegkapóbb élmény itt a katedrális, az 1540-es évekbõl. Ahogy elfoglalták a spanyolok ezt a vidéket, elsõ dolguk volt, hogy a dzsungelben - az itt talált maják segítségével - katedrálist emeljenek, és nem is akármilyet. Micsoda otthonos érzés fogott a homlokzaton látható kétfejû sas láttán. Nem véletlen hasonlított a Habsburg címerre, a XVII. században tették föl a katedrálisra, amikor Spanyolországnak Habsburg uralkodói voltak.

A templom elõtt kézmûvespiac mûködik és nekünk se sikerült olyan állapotban kimenni belõle, ahogyan belementünk. A sok szép dolog között egy vicces helyi jellegzetesség is volt, a zapata-baba. A zapatistáknak, a bennszülöttek jogait védõ forradalmároknak ugyanis itt van a hazája. Úgy látszik, nem muszáj eltitkolni a forradalmárok iránti szimpátiát, és szabad a viharos közelmúltat turizmus céljaira használni.

San Cristobal de Las Casasban kényelmes és hangulatos szállásunk volt. Pár napig ez volt a fõhadiszállás, ahonnan több kirándulást tettünk a környékre. Az egyik a Sumidero-kanyonhoz vezetett, amirõl nem tudok többet mesélni, mint ami látszik a fényképeken, vagyis hogy gyönyörû. Szervezett kirándulás volt kisbusszal és motorcsónakkal. Örültünk, hogy nem nekünk kell vezetni, mert nagyon kanyargott a hegyi út. Az autóbuszozás nagy része kis teherautók kerülgetésével és ``fekvõ rendõrökön'' döcögéssel telt. Sok megragadó látványban volt részünk, ahogy elõbb felemelkedtünk a magas hegyekbe, majd le a fennsíkra. Láttunk egészen nyaktörõ körülmények között is mezõgazdaságot, no meg a mezitlábas szegénység és a büszke faludíszítés keverékét.

A másik környékbeli kirándulást biciklivel tettük két környezõ kisvárosba. San Juan Chamula piaccal a fõterén, régi katedrálissal és különleges hímzett népviseletbe öltözött asszonyaival nagyon kedélyesnek tûnt, de a közelmúlt történelmérõl sok csúfság derült ki. A 70-es években elkergették a protestánsaikat, akik most San Cristobal mellet élnek nyomortanyákon! Az itt maradottak ugyan katolikusok, de vannak sajátos szertartásaik. A legviccesebb, hogy a templomban Coca-Colát isznak, mert a böfögés segít a rossz szellemek eltávolításában. A templom padlóján, ami fenyõtûkkel volt teleszórva, térdelt vagy kuporgott a sok indián külsejû hívõ, többnyire családosan, akik számtalan gyertyát gyújtottak maguk körül és Colát vagy eretnek módon Fantát ittak. A szentek szobrai fidres-fodros babaruhákba öltöztetve, tükrök lógnak rajtuk. Szigorúan tilos volt fényképezni.

Zinacantán volt a másik falu, amit még aznap meglátogattunk biciklin. Bementünk a népmûvészeti múzeumba, ahol volt néhány szép hímzés - és aztán nagy nyomás, hogy vegyünk is a helyi asszonyoktól, akik ott hímeztek, szõttek, a vállukról lógatott szövõszéken. Itt történt az, hogy Péter engedélyt kért, hogy lefényképezhessen néhány szép helyi viseletbe öltözött asszonyt. Pénzt kértek, nem is keveset, de Péternél nem volt annyi apró. Erre megkérdezték, mennyi van, és annyiért hajlandók voltak modellt állni. Utána nagyon jól mulattak a képen, amit mindjárt meg tudtunk mutatni nekik a fényképezõgép kis képernyõjén. Zinacantán népe nem a turistákból vagy csak a sovány kukoricaföldekbõl él; híresek a virágkertészetükrõl. Sok üvegházat láttunk menet közben, a templom homlokzata pedig hatalmas virágfûzérrel volt díszítve.

A San Cristobal-ra következõ állomásunk Palenque volt. Ez a maják egyik legszebb, legfontosabb városa. Az elsõ évezredben (100-800) virágzott, aztán annyira lehanyatlott, hogy elnyelte a dzsungel, amíg 1740-ben bele nem ütközött az egy misszionárius ásója. Komoly ásatások csak a XX. század közepén kezdõdtek, az írásjeleket pedig nemrég fejtették meg. Agyon fényképeztük, nehéz volt ellenállni a dzsungelbõl kiemelkedõ különleges piramisoknak, csipkés tetõknek. A múzeum érdekes volt de nem elég informatív, nem lehetett megtudni, honnan vélik most olyan pontosan tudni például a híres Pakal király nevét.

Szerettünk volna még pár napot természetben, nyaralással tölteni és a könyvbõl erre a célra egy, a helybéli indiánok által fenntartott kunyhótelepet néztünk ki a Lacandón dzsungelben. Ez egy régi nagy dzsungelnek utolsó pillanatban megõrzött kis része, természetvédelmi terület, a közelben fontos, de nehezen megközelíthetõ maja romokkal (Bonampak, Yaxchilán).

Kicsit aggódtunk, hogy létezik-e még a hely, mert nem volt egészen új az útikönyvünk, de nagyon is létezett, és ahhoz képest, hogy tényleg a dzsungel szélén volt, kényelmesnek is lehetett mondani. A mi kunyhónkat fatörzsekbõl ácsolták, emeletes ágy volt benne szúnyoghálóval, kis erkély fából ácsolt karosszékekkel. Égett benne egy lámpa, a fürdõszoba közös volt a többi vendéggel egy külön házban, de minden igénynek megfelelt, folyóvízzel. Az erkélyünkrõl a folyót is láthattuk, ahova fürödni jártunk, miután vendéglátóink megnyugtattak, hogy nincs benne krokodil. Tûrhetõ áron enni is kaptunk itt, egyszerû és finom ételeket, sok friss gyümölcsöt. Meleg lett volna, ha besüt a nap, de nem azért dzsungel a dzsungel, hogy beengedje a napsugarakat. Esni csak egy délután esett, de mindig minden nedves volt.

Hogyan telt a három nap? Végül sok semmittevés nem volt benne, de annál több bolyongás a vadonban, na meg biciklizés a bonampaki romokhoz. Hallottuk azt a bizonyos madárhangot, ami után a vadnyugati filmeken már támadnak is az indiánok. Jöttek most is, de csak pénzt kértek az ösvény használatért. Szívesen fizettünk volna még több jelzett ösvényért is, de csak egy volt, és gondot jelentett a tájékozódás. Könyvünk szerint van a környéken néhány látnivaló, vízesés, õsi maja romok, ahova érdemes ellátogatni. Sok kitaposott ösvényt láttunk, de térképünk nem volt és a helyiekre nem lehetett számítani, hogy elmagyarázzák az utat, mert nekik külön bevétel a vezetés. Nem drága és hát érdekes is volt vezetõvel menni az õserdõben rejtõzõ romokhoz. Ment elõttünk ez a kedves, pár szót még angolul is beszélõ indián fiatalember a saját tempójában. Idõnként megállt és nézett föl egy fára. Ilyenkor mi is meregettük a szemünket, hogy hátha meglátjuk a beígért kakadut vagy pláne üvöltõ majmot, de inkább csak szárnyrebbenést láttunk, gyíkot, denevért a romok között.

A csodás vízeséshez jelzett út vezetett (az volt a fizetõs), oda elmentünk egyedül. Máskor céltalanul bolyongtunk a dzsungelben, gondosan megjelölve a keresztezõdéseket, hogy hazataláljunk. Élveztük a nagy burjánzás látványát, az óriásfákat, amik egész erdõre való életet hordoznak a törzsükön, liánokat, "cserepes" virágokat az elágazásoknál, más élõsködõket. Követtük a kb. 5-centi szélességû és sok száz méter hosszú símára taposott "hangyaországutat", amit arról vettünk észre, hogy elõttünk feldarabolt zöld levelek jártak. Közelebbi tanulmányozásra kiderült, hogy hangyák cipelik. Mindig is vágytam rá, hogy mint Maugli, a liánokon mászkálhassam. Egy ici-picit sikerült is, és ha Péter hajlandó fekvõ helyzetbõl készíteni a felvételt, akkor jobban látszanék a képen, hogy nem csak fogom azt a liánt.

Nyaralótelepünk indiánjai egymás között a lakandón nyelvet beszélték. A telep többi vendége egy Mexico-városból jött mûkedvelõ antropológuscsoporthoz tartozott. Az õ kedvükért kivonult egy reggel a legöregebb lakandón, egy 90-es éveiben levõ vidám bácsi népviseletben, aki pénzért hagyta, hogy a csoport tagjai fényképezzék. Ha minket kérdeztek ezen az úton, honnan jöttünk, megmondtuk, hogy amerikai magyarok vagyunk. Meglepõnek találtuk, hogy a "magyar" nem teljesen ismeretlen nekik, amíg aztan ki nem derült, hogy a "húngaro" szó része a köznyelvnek. Annyit jelent, hogy megbízhatatlan, rendetlen, piszkos, lopós alak. Nem akarok most spekulálni, hogy ennek mi az oka, de több forrásból is hallottuk.

Ezzel vége is lett a nyaralásnak, de még két nap utazás várt ránk: gyalog, kisbusszal, nagybusszal, taxival, repülõvel. Lehet, hogy komplikáltnak tûnik, de igazából nem volt nehéz autó nélkül utazgatni Mexikóban. Hosszú utakra elsõosztályú buszokon utaztunk, amik menetrendszerûen közlekednek aránylag pontosan, panorámaablakokkal, kényelmes ülésekkel, TV-vel sõt WC-vel fölszerelten. Egy ilyen út mégis elég kalandosra sikerült. Egy negyedórás megállás alatt kiszálltam, mert jobban szerettem volna az állomás alkalmatosságát használni, mint a buszét. A nõi elõtt várni kellett, de valaki mutatta, hogy a férfiaké üres, használjam azt. Így is tettem, de aztán nem tudtam kijönni, nem nyílt az ajtó! Mindenféle keresztülment a fejemen: ez egy csapda volt, ha Péter észreveszi is, hogy nem vagyok a buszon, hajlandók lesznek-e keresni, megtalálnak-e, stb. Dörömböltem, amit valaki meg is hallott és spanyolul kiabált mindenfélét, amit nem értettem, és egyre frászosabb lett a helyzet. Hogy végül mitõl nyílt ki mégis az ajtó, nem tudnám megmondani, de fõ, hogy kinyílt és még ott állt a busz.

Rövidebb utakra kisbusszal mentünk. A kisbusz akkor indul, amikor megtelt, de egyszer se kellett erre sokáig várnunk. A megtelést viszont nagyonis szószerint kell érteni. Ezeket a kisbuszokat háromszemélyes ülésekkel tervezték, amikbõl 3-4 sor van. Mexikóban az a szokás, hogy négy embert tesznek egy sorba, ami bizony szoros. Kellemes tapasztalat volt, hogy a helybeliek milyen jól viselik az ezzel járó megpróbáltatást. Ha ráülsz véletlen a szomszédod szoknyájára vagy beleböksz a bordájába, csak jóindulatúan nevet és megpróbálja magát jobban összehúzni.

Van ezenkívül kollektív taxi (például a reptérre), de a közönséges taxi is megfizethetõ. Olyan elhagyott helyen, ahol semmilyen busz vagy taxi nem jár, megszokott a stoppolás. Amikor a vulkánkirándulás után Chiquihuite-bõl vissza kellett mennünk Union Juarez-be, nagy örömmel láttuk, hogy több kis teherautó is áll a fõtéren. Szombat volt, és kiderült, hogy az Union Juarez-ben nyaraló városiaknak jó program, hogy följönnek ide a magasba nézni, ahogy a nap leszáll a hegyekre, beszívni a jó hûvös levegõt, kávézni. Az elsõ, akit leszólítottunk, nagyon kedvesen felajánlotta, hogy negyed óra múlva levisz. Egy Puebla városból jött ügyvéd volt és csak késõbb vettük észre, hogy óriási családdal van, alig tudtak beszorítani maguk közé, mégis zokszó nélkül megtették. Nyitott teherautóban mentünk le kanyargós hegyi úton, tréfálkozva, nevetgélve (már a többiek, mi inkább udvariasan mosolyogva), csak egy kisbaba panaszkodott.

Miután végig a guatemalai határ közelében utazgattunk, nagyon sok határ- vagy egyéb katonai ellenõrzés volt. A kis-, közepes- meg nagybuszt is többször megállították, hol mindenki, hol csak egyik-másikunk útlevelét kérték. Nem tudtuk igazán, hogy illegális bevándorlókat, kábítószert vagy forradalmárokat keresnek-e, mindenesetre mi nem éreztük magunkat fenyegetve.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy nemcsak a dzsungelben vagy a hegyekben eldugott tanyát meg hangulatos indian vagy gyarmati kisvárosokat láttunk. Utazásunk kezdõ- és befejezõ városai, Tapachula és Villahermosa, kevésbé voltak exotikusak, de érdekes volt átlagosabb mexikói városokat is látni. Ezeknek a képe is jellegzetes volt, élénk színûre festett födszintes házakkal.

Egy dolog miatt nyafogtam ezen az úton, és nem is váratott magára sokáig a büntetés. úgy találtam ugyanis, hogy nincs elég meleg. A hegyekben azért volt hûvös, mert magasan voltunk, a dzsungelben meg azért, mert sötét és nedves. Itt Bosztonban aztán hamar eszembejutott, hogy milyen az igazából, amikor nincs elég meleg. Nehány nappal hazajövetelünk után méteres hó esett, a hõmérõ mélyen fagypont alá szállt, és úgy érezzük, a a vulkánt, dzsungelt, indiánokat talán csak álmodtuk.

(Ha nem tudnátok betelni a képeinkkel, itt a teljes sorozat: Chiapas 2005. fényképalbum )