Copper Canyon

2003. Januar

Kedves Mindenki,

Ez a mexikoi ut tokeletes kikapcsolodast jelentett: amikor az ember 20-kilos zsakkal a hatan caplat fol a hegyre mig tuz a fejere a nap, eszebe se jut a szofveripar szorult helyzete. Hasonlokeppen mukodik az is, amikor tehenlepenyeket sopor a nyugvohelyerol mielott alomra tudna hajtani a fejet vagy amikor lenyeli a fogmosovizet, mert sporolni kell a vizzel. Ebben a felsorolasban egyebkent minden megprobaltatas benne volt, valojaban irto jol ereztuk magunkat, nagyon megszerettuk az embereket, a tajat, az eteleket es alig varjuk, hogy visszamehessunk.

Az volt az eredeti terv, hogy Chile-be megyunk, ahol most nyar van, es jol lehet kirandulni, egy ismeros nagyon ajanlotta. Chile messze van, dragak voltak a repulojegyek, azert dontottunk Mexiko mellett. A google-ban a "hiking Mexico" kereses adta aztan elo a Copper Canyont, ami nem is csak egy kanyon, hanem kanyon rendszer, amiben egyes szorosok meg melyebbek is, mint a Grand Canyon. Nehez volt jo terkepet talalni a web-en, talan ez megfelel: Copper Canyon terkep

Elso mexicoi allomasunk Chihuahua volt, a hasonlo nevu tartomany fovarosa. Ugyan mar a taxisofor figyelmeztetett, hogy ez a varos "muy tranquilo", nekunk izgalmas volt.

Itt talalkoztunk eloszor tarahumara indianokkal. A Copper Canyont Sierra tarahumara-nak is hivjak, az ott elo indian lakossag utan. A mexikoiak nagy resze indian keverek, de ezek a tarahumarak kulonosen felenk, tartozkodo fajta, es nem voltak hajlandok keveredni, inkabb bemenekultek a kanyonvidek szinte jarhatatlan meredelyeibe. Manapsag kimereszkednek neha, hogy eladjak az asszonyok altal keszitett kosarkakat, babakat, termesbol keszitett lancokat, de tobbnyire most is onellatok. A tarahumara asszonyok messzirol teljesen ugy neznek ki, mint a ciganyok: sotet a boruk, nagyon tarka ruhat viselnek, a hatukon mindig log egy pokroccal odacsavart gyerek (ha eppen nincs nekik kisebb, akkor akar 5-eves forma), nagyon kilognak a kornyezetukbol. Kozelebbrol mar nem emlekeztetnek a ciganyokra, mert nemhogy nem koldulnak vagy eroltetik az arujukat, rettenetes felenkek. Kiteritik az altaluk keszitett csecsebecset, de fol se mernek nezni a vevore, nemhogy leszolitgatni. Ha szembejonnek az utcan, ugy viselkednek, mint en, ha kobor kutyaval talalkozom: megprobalnak atslisszolni a masik oldalra, es semmikepp se neznek ram, sietnek tovabb, nehez nekik koszonni is. Igaz, ugyse spanyolul kellene koszonteni oket, hanem a sajat nyelvukon. A gyerekeik mar jobban emlekeztetnek a cigany porontyokra, ok bizony odajonnek es megkerdezik, hogy nincs-e peso, meg tukmaljak az anyjuk keszitmenyeit. Olyan kedvesen csinaljak, hogy nehez ellenallni.

Chihuahuaban lattunk eloszor igazi mexikoi gavallerokat is, feher szombreroban, diszes ovvel es armadillo-borbol keszult tuhegyes, elenk szinu csizmaval, amit a foteren tobb standon pucoltattak. Biztos szeretnetek tudni, hogy vettunk-e a tarsasagban levo fiuknak ilyen veszelyes cowboy csizmat. Bizony nem vettunk, csak ovet Kalmannak, amire feherrel kakasokat himeztek.

Chihuahuabol egy Creel nevu faluba mentunk, ami utikonyvunk szerint jo kiindulopont a kanyont felfedezni kivano expedicioknak. Creelbe vonattal lehet eljutni, amit meg az amerikaiak kezdtek epiteni a 20-ik szazad elejen, hogy a kanyonok ezust- es aranybanyainak kincseit ki tudjak vinni az oceanhoz. A mexikoi forradalomtol azonban megijedtek es foladtak a tervet, amit aztan a mexikoi kormany csak a hatvanas evekben valositott meg. Impozans mernoki munka, sok-sok alaguton, hidon keresztul megy a vonat, gyonyoru a kilatas. Sok turista van, aki csak annyit kostol a kanyonokbol, amennyit errol a vonatrol lehet. Meglepo modon nem a kocsik elso- illetve masodosztalyuak, hanem a vonatok. Minden reggel mindket vegallomasrol ket-ket vonat indul, az egyik elso-, a masik masodosztalyu. Mi vegul mind a kettot kiprobaltuk, es nem volt nagy kulonbseg.

A masodosztalyon termeszetesen a mexikoi nep utazik, de meg ott is sikerult baratkoznunk: Kalman (ez a szokasos ismerkedesi trukkje) megkert egy szep kislanyt, hogy hadd rajzolna le a portrejat. Ugyan nem hasonlitott - a razos vonatban nehez is lett volna - de szepre sikerult, es egyik kuncsaft a masikat kovette. Kozben allandoan jottek az arusok, hogy vegyunk vacak cukrokat, konzerv levest vagy (ezeknek orultunk igazan) tortillat, kovasztalan kenyerbe csavart babfozeleket.

Az elso osztalyon ezzel szemben nem volt etetes, mert azon a vonaton etkezokocsi is van, viszont reszketve feltett szonyegpadlo kenyezteti az ott utazo gringok (igy hivjak az amerikai turistat) labat. Velunk levettettek a bakancsot, mert sarosnak talaltak. Varakozason felul jol sikerult baratkozasi alkalom nyilott itt: egy angolul kitunoen beszelo mexikoi asszonnyal beszelgettunk a NAFTA-rol es a mexikoi teheneszek gondjairol. Carmela Wallace, mint mondta, "rancher" vagyis tehenesz. De ne valami pasztorlanyt kepzeljetek (az nem utazott volna elso osztalyon) elokelo, muvelt dama volt, fontos politikai kapcsolatokkal. Lelkesen beszelt az orszag szepsegeirol, muemlekeirol, amiket nem fogunk most latni, annal kevesbe lelkesen az orszag korrupt politikusairol, akik egy szerinte Mexico szamara vegzetes megallapodasba mentek bele az USA-val. Uj ismerosunk szerint az aldatlan allapotokon csak egy forradalom (!) segithet.

Creelben egy turistahazfeleben szalltunk meg, ahol tomegszallas is van, de mi bizony kulon, furdoszobas szobat kaptunk. Kozosek voltak az etkezesek, egy hosszu asztalnal, jo alkalmat nyujtva a kalandok illetve tervek kicserelesere. Ez a hely (Margueritas) hires arrol, hogy itt gyulekeznek a turistak. Ide jott egy Louise Bullock nevu korombeli holgy is Missouribol, akinek nem volt utitarsa, es azt remelte, hogy itt talal tarsasagot egy kanyonturahoz. Olyan szerencseje (vagy pechhe) volt, hogy mindjart elso nap rank talalt.

A creeli tartozkodas fo celja a terkepvasarlas es informalodas volt. Ugyanis nincsenek jelzett utak es jo leirasok se arrol, hogy hogyan lehet egyik pontrol a masikra jutni. Minden konyv (web-oldal, stb.) azt ajanlotta, hogy fogadjon az ember vezetot. Az is trukkos, ugyhogy ennek probaltunk utananezni. A misszio boltjaban, ahol indian csecsebecseken kivul terkepeket is arultak, kaptunk egy nagyszeru turaleirast egy nemet fiu tollabol, aki egyedul megkiserelte az altalunk is tervezett turat. Biztatonak talaltuk, hogy ugyan a labat torte kozben, megis epsegben kikerult a kalandbol.

Ket nagyon erdekes kirandulast is tettunk Creel kornyeken. Minden kirandulas kalandos volt egy kicsit, mert jelzett ut sehol nincs, korlatozott spanyol tudasunk meg arra jo volt, hogy megmondjuk, mit keresunk, es elinduljunk a mutatott iranyba, de a sok szoveget, hogy a a nagy kaktusznal forduljunk balra, majd a Martinezek szenakazlanal jobbra (de az is lehet, hogy forditva, es nem szenakazal, hanem szamaristallo es nem kaktusz, hanem templom), mar nem ertettuk. Igy is mindent megtalaltunk, es a nehezsegek miatt kulonosen meg voltunk elegedve. Indian barlangokat latogattunk egyik nap. Nem tudjuk, hogy tenyleg laknak-e meg most is bennuk, vagy csak a mi epulesunkre tartozkodik ott egy csalad (na meg azert, hogy kinalja a portekajat) de kicsit zavarban voltunk, es nem bameszkodtunk sokaig. A barlang nem volt sokkal rosszabb, mint a valyogkunyho, amiben manapsag laknak. A vegcelunk egy szep to volt, ahonnan viszont mar teherauto-stoppal mentunk haza, amit nagyon elveztunk. Kalman eloszor utazott igy, Peternek meg nekem szep emlekeket idezett.

Masnap hegyibicikliket bereltunk es ugy karikaztunk el hol saros, hol jeges, hol poros folduton a falluszok volgyebe. Csak az indianok hivjak igy, a misszionariusok istenek volgyenek hivjak inkabb. Hosszu, termeszetes kooszlopok, elvarazsolt taj, mi is rettenetesen elveztuk a maszkalast. A biciklizest nem annyira, tul alacsonyak voltak a biciklik, fajlaltuk a hatunkat, aztan el is estunk. Nyakig sarosak lettunk, de annyira szaraz arrafele a levego, hogy egy ora mulva mar mint port lehetett leverni az ingunkrol a sok sarat.

Creel meg a kanyonok tetejen van. A tervunk az volt, hogy busszal megyunk a Batopilas kanyon melyebe es onnan teszunk egy tobb napos gyalogturat, ami hegyeken keresztul atvezet egy masik kanyonba, amit az Urique folyo vagott. Ismertek, hogy egy 5-6 oras busz-ut mennyire tud lelkesiteni. Most megis szinte sajnaltam, hogy vege van (nem 5, hanem 8 ora utan) annyira izgalmas volt. Ugy kezdodott, hogy egy kisbuszba zsufoltak, ahova nem igazan fertunk be. Egy no ki is jelentette, hogy o megfullad, engedjek ki, de Kalman olyan kedves volt, hogy atengedte neki az o levegosebb helyet, igy aztan megis maradt foleg, mert mondta a sofor, hogy csak egy oraig lesz igy, utana atszallunk egy igazi nagy buszba. A csatlakozas ugy tortent, hogy mentunk, mentunk, majd korulbelul egy oraval kesobb fekezes: jott szembe a csatlakozas. O is lefekezett, visszahatraltunk egymas melle, a csomagokat atdobaltak egyik busz tetejerol a masikera es mar mehettunk is. Hat nem praktikus? Minek pontos helyet, idot megbeszelni, amikor ugyis talalkozunk?

Elkepeszto kanyargo meredely szelen utaztunk, egyik lelegzetelallito kilatas a masikat kovette. Tobbszor megalltunk, kulonbozo okokbol, es ezek a megallasok mindig nagy fenykepezesi es baratkozasi alkalmat jelentettek a tobbi utassal. Annyi kozos kalandunk volt az ut vegere, hogy egesz osszenottunk, kulonosen egy holland tarsasaggal, akikkel Kalman a sajat nyelvukon beszelt, meggyozoen kragokva es horogve.

A megallasok. Kiszallt a sofor, erre mi is, neztuk, mi tortenik. Hat csak annyi, hogy bement egy hazba enni. Szerencsere Peter olyan szemfules volt, hogy erre o is bement es kert harmunknak - es kapott is, jo hazias tortillat, mig a tobbiek krumplikarikakat ragcsaltak. Budiszunet is volt, amely budi egy kiugro szikla tetejen volt. Ajtaja nem volt, de nem az utra, hanem a gyonyoru kilatasra nezett.

Ket megallas is volt baleset miatt, amit nem meselnek ilyen vidaman, ha valakinek bantodasa esett volna. Nem a mi buszunk szenvedte a balesetet, hanem ket elottunk levo jarmu, de miutan egysavos volt az ut, mindenkinek meg kellett allni. (Utasok ki, fenykepezes, baratkozas.) Nagyon tetszett nekunk a mexikoiak turelme es lelemenyessege. Egyik esetben egy horpadast huztak ki kotel es masik auto segitsegevel, egy masik esetben csak mindenki drukkolt a bulldozernek, hogy szerencsesen huzza fol a hegyoldalon legurult autot. Hosszu sorban alltak az autok es vartak, hogy elmuljon a forgalmi akadaly, de senki se dudalt, turelmetlenkedett, inkabb probaltak reszt venni a feladat megoldasaban. Mi gringok normalisan turelmetlenkedtunk volna, dehat most nyaraltunk.

Egyszer azert alltunk meg, mert valaki integetett. Egy tarahumara ferfi volt, igazi vademberkulseju. Agyekkotot es sarut viselt, es azt a bizonyos fazekkal korbenyirt vademberfrizurat. Kutyaval, batyukkal szallt fol, majd egy ido utan kiszallt, a semmi kozepen, ahol telepulest, utat nem lattunk, de nyilvan ott volt elrejtve a tanyaja. Nagyon jol esett volna Kalman mellett lefenykepezni (igazi Geographic-anyag lett volna) de nem mertem. Az irodalombol azt tanultuk, hogy nem szeretik az ilyesmit.

Vegre megerkeztunk Batopilasba. Ez egy kb. ezer lakost szamlalo, jobb idoket latott kisvaros. Ezust es aranybanyak voltak itt a 19.sz. vegen, amik kimerultek, es azota nincs itt semmi. Batopilas volt egesz Mexikoban a masodik varos, ahova bevezettek a villanyt, most megis villany nelkul volt az egesz varos. Allitolag ez kiveteles allapot, a vihar ledontott volt valami fontos vezeteket. Nagyon elveztuk a klimat es a novenyzetet, ugyanis - mig a kanyon tetejen hideg tel volt, ha nem is annyira hideg, mint Bostonban, addig a melyen nyari meleg, szubtropusi novenyzettel, palmafakkal, viragzo azaleakkal, narancs-, banan- es papayafakkal.

Itt Batopilasban ert a szilveszter este. A nep osszegyult a foteren es ott ropta. Minden ferfi szombreroban, a nok csak csinosban. Egy "vadamber" is nezte a szelerol, a mamakkal es velunk, gringokkal egy sorban. Most is viszketett a lencsem, es most is kenytelen voltam ellenallni. Szivesen tancoltunk is volna, de remes volt a zene (valaki azt mondta, hogy ez tex-mex?) tul mechanikus, tul gyors. Azert nem akarok panaszkodni, mert tul hangos is lehetett volna, de a hangero nem volt veszes. Ejjel 11-kor megszolalt a harang, mire abbamaradt a tanc es mindenki atment a templomba. Mi is kovettuk a nepet, de hamar eluntuk a spanyol nyelvu predikaciot, amibol semmit se ertettunk. Azt remeltuk, hogy majd ejfelkor vege lesz a misenek, es jon valami katarzis, de nem jott. A pap beszelt-beszelt, mintha mi sem tortent volna, ugyhogy mi csak a jo hollandokkal boldog ujevet kivantunk egymasnak, aztan hazamentunk a szallodaba. Kis izgalom volt, hogy a hazineni kizart, kenytelenek voltunk folverni (nem szolhatott semmit, szilveszterkor fel 1-kor mar hazamentunk, ennel jobbak nem lehettunk).

Batopilasban az volt a feladat, hogy a meg Creelben ajanlott vezetot megtalaljuk. Nagy nehezen meglett a haza, de o maga mar masokat vezetett, nem volt otthon. Kerdezgettuk a kocsmaban, hogy ki mast tudnak, elkuldtek valakihez, mint kiderult, ugyanabba a hazba. Vicces helyzet volt, hogy feloraval azutan, hogy megmondtak, a jo Librado nincs otthon, megint ott vagyunk. Kiderult, hogy ezuttal a fiat, Maximianut keressuk, de o se volt kaphato, miutan reszegen fekudt. Volt meg egy ajanlatunk, a falu masik vegeben. Mar sotetben botorkaltunk, egyre indokoltabbnak latszott, hogy vezetot fogadjunk, mert a falusi utat is alig talaltuk, amikor szembejott Ismail Mendez, egy viharvert, idos de ruganyos leptu helybeli, aki azt mondta, sose keressetek a Rodriguez-t, itt vagyok en. Jo, de van-e lovad (szamarad, oszvered)? Az nincs, de majd szerzek. Na majd meglatjuk. (Ugye milyen izes spanyolsaggal beszelunk? Lehet, hogy nem egeszen igy hangzott, de - kulonosen Peter! - egesz jol boldogultunk. Ezzel egyutt vegig sajnaltuk, hogy nem tudunk rendesen, sokkal erdekesebb lett volna.)

A szamar (oszver, lo) azert kellett volna, mert tul nehez volt a csomagunk. Jol jegyezzetek meg, ha gyalogturara vallalkoztok, nincs fontosabb dolog, mint hogy az ember ne cipeljen folosleges dolgokat. Mi tudtuk ezt, megse vigyaztunk elegge.

Miutan nem lett jo vezetonk es a torott labu nemet fiu szerencses kimenetelu utjanak leirasa folbatoritott, aztan utitarsunk, Luise nem akart feleslegesen penzt kolteni, elhataroztuk, hogy nekiindulunk egyedul. Joggal kerdezitek, miert volt ez egyaltalan problema, hiszen volt terkepunk. Igen, de mindenki egybehangzo velemenye szerint, a terkep nem volt pontos, csak veletlenszeruen voltak bejelolve osvenyek. 3-4 napra kellett etelt pakolnunk, de egyelore csak egynapi vizet, az elso taborhelyunk meg a folyo partjan lesz. Kemenytojasokat, sajtot, kenyeret vittunk, par narancsot, csokoladet.

Az elso nap igazan sikeres volt, egyszer se tevedtunk el, aranylag hamar elertuk elso allomasunkat, Cerro Coloradot. Ez egy kis falu volt, amit a mellette levo rozsaszin sziklas teteju hegyrol neveztek el. A falu hataraban, folyoparton, gyonyoru helyen taboroztunk. Nehezseget csak a sok tuskes bokor jelentett, amikbol Peter bizony eleg sokat kiirtott, hogy ne botoljunk belejuk a sotetben. Felfedezokorutunkon talaltunk nehany nyomat a regi ezustbanya-berendezesnek. Evek ota szarazsag van a kornyeken, a folyo medre meg felig se telt meg (ez minden folyora igaz, amivel talalkoztunk, kiveve, hogy volt olyan, ami egeszen kiszaradt) es a mederben gyujtottuk meg az esti tabortuzet, koveken ultunk. Meg a falu fele menet belebotlottunk az elozo este megismert Ismail-be, aki megint ajanlkozott, hogy tovabbvezet es eskudozott, hogy reggelre lesz lo. Miutan mar aznap se esett jol a cipekedes, pedig tobbnyire egyenes uton jartunk, megallapodtunk vele. Kesobb odasundorgott egy, a nemet fiu utleirasaban emlitett helybeli, hogy o is szivesen vallalkozna ra, hogy atvezessen a hegyeken. Lova neki se volt, es miutan mar megallapodtunk Ismaillel, el kellett kuldenunk.

Masnap reggel valoban megjelent a vezetonk, persze lo nelkul. Megse kuldtuk el, mert feltunk kicsit az eltevedos hegyi utaktol, a nehez zsakokkal teendo keruloktol es foleg attol, hogy nem talalunk vizet, nem tudjuk, hogy a terkepen bejelolt patakok kozul melyik szaradt ki es melyik nem. Ismail kis csomaggal jelent meg (pokroc, par krumpli, uveg kave), laban vekony kis saruval. Mint mondta, 60 eves, de nagyon furgen mozgott. Nehez, de gyonyoru napunk volt, tuzott a nap, meredek lejton kellett folmennunk, masfel napra valo vizzel. Ismail ugyan azt mondta, hogy lesz viz az ejjeli szallasunknal, de miutan becsapott a szamarral, nem egeszen biztunk meg benne.

Valoban ugy tortent, hogy egy ponton folajanlotta, valaszthatunk, hogy egy jo, meleg helyen de viz nelkul alszunk, vagy megyunk meg ket orat, ahol mar viz is lesz, viszont jeges-havas hideg. O az elobbit ajanlja. Hallgattunk ra, mert faradtak is voltunk meg feltunk is a hidegben valo satorozastol, es ha keves is volt a vizunk, meg nem fogyott el teljesen. Elvarazsolt helyre vitt, ami valami titkos legaramlat kovetkezteben volt meleg, hiszen nagyon magasan volt. Korkilatas volt a hegyekre, es egy naplementet, napfelkeltet is meg tudtunk csodalni. A vizhiany se volt olyan fajdalmas, mert folvagott nekunk egy kaktuszt! Olyan volt a belseje, mint egy dinnyee, jo leves, de nem edes. Amikor mar aludt a jo Ismail, leveles agakbol vetett agyan, pokrocaba takarozva tuz mellett, amire hosszu fatorzset tett, felalmaban tologatva, hogy ne aludjon ki, Peter is megprobalta ezt a kaktuszmeszarlast. Tul rovid volt hozza a kese es rosszul vegzodott a lakoma: meg napokig szurtak a tuskek a nyelvet, ajkat.

Egyebkent Ismaillal kapcsolatban is nagyon bantott, hogy nem tudunk jobban spanyolul, igazan szines figuranak latszott, es szeretett volna velunk beszelgetni. Lehetett is velunk, olyan emelkedett modon: Van nalatok az USA-ban tehen? si, si.

Ez az elvarazsol taborhely volt az, ahol - bevallom - kenyeskedtem, nem tetszett, hogy annyira tele van tehenlepennyel, lo es szamarurulekkel. Peter hosszan soprogetett a kedvemert, de en bizony sotetedeskor betelepedtem a satorba es nem voltam hajlando kimozdulni reggelig, mert feltem, hogy belelepek. A satorbol is elveztem a tabortuzet, a ragyogo csillagos eget. A vizhiany miatt szorongtam kicsit, szomjasak is voltunk (nagyon szaraz a levego) de ki lehetett birni. Ismail igazat mondott, vagy ket ora gyaloglassal masnap elertunk egy jo hideg helyre, ahol csorgott a patak. O lehajolt a szelen es jot ivott egyenesen a patakbol, de mi elovettuk a bosztoni szakboltban beszerzett viztisztito pumpankat, es csak szurt vizet ittunk.

Jo, hogy sok vizunk volt mar, ha a hatunkon kellett is vinni, mert nagy, forro cipekedes vart rank, tobb hagon keresztul. Mindenki hago ujabb meglepetesekkel, szep kilatassal szolgalt, amit csomag nelkul biztos meg jobban elveztunk volna. A legnagyobb hago tetejen aztan jot pihentunk, mulattunk. Par szaz meterrel kesobb Ismail beutotte a labat, nem tudott tovabb velunk tartani, inkabb egy kozeli tanyahoz akart bicegni. Volt olyan erzesunk, hogy csak eljatszotta, mert innen mar szivesen visszafordulna; nagy ereszkedes kovetkezett, majdnem 1400 meteren keresztul, szerpentinen. Az ut egyertelmu volt, nem kellett felni, hogy mi eltevedunk, neki viszont nagy folosleges le- es felmaszas. Jo lett volna, ha ezt megbeszeli velunk, de felt, hogy akkor esetleg nem fizetjuk ki az egesz megallapodott szaz dollart. Nem lehettunk benne egesz biztosak, hogy kutya baja (bar eleg valoszinunek tartom), nem hagyhattuk egyszeruen az ut szelen. Igy aztan Peter es Louise elkisertek a legkozelebbi tanyara, mig mi Kalmannal vigyaztunk a csomagokra. Ez Petereknek ketoras kerulo volt, es bizony nagyon hianyzott az a ket ora a vegen. Eloszor vidaman, de egyre gondterheltebben kocogtunk lefele a szerpentinen, kozeledett az este es meg hosszu volt az ut a vizig, egy lehetseges taborhelyig. A koves, meredek hegyoldalon nem lehetett satrat verni, vizunk is alig volt mar. Sotetben ertuk el a patakot, ami szaraznak latszott, a partja is meredek, sziklas volt. A terkepunk szerint volt ott egy telepules, amit el is ertunk. Jottunkre ket kisfiu futott ki a hazbol es kerdesunkre, hogy van-e viz, szallas, igenloen feleltek. Kertuk, vezessenek a mamahoz. Kiderult, hogy a falu harom haza kozul az egyik egy gringoe, aki lovasturakat vezet, es a csapatot neha ebben a hazban pihenteti. Masnap, napvilagnal, lattuk is, hogy ki van ra irva, www.mexicohorse.com. Az indian szomszedasszonynak meg van engedve, hogy kiadja a hazat, ha ures. A hazban butor nem volt, csak kukoricacsuhe. Viszont a kertben volt egy vizcsap, budi es ott voltak az elragado hazigazdak. A kisfiuk, Martin (7) es Sergio (13) tuzet raktak, szekeket hoztak, majd narancsot szedtek nekunk a farol. Olyasfele narancsot, amit meg sose ettunk: citromnak latszott, de isteni edes ize volt (lima-nak hivtak). Meg ezt is felulmulta, amit kesobb kaptunk, egy grapefruit nagysagu leirhatatlan edesseg es frissesseg, a toronja. Tabortuzunkhoz csatlakozott a falu ket csaladjanak ket asszonya (a ferfiak valami uzleti ugyben tavol voltak) 2-2 gyerekukkel. A fiatalabbik asszonyban elkeseredett harcot vivott a kivancsisag es a felenkseg: nem birt otthagyni, de ranknezni se mert, hatat forditott! Gondolhatjatok, hogy gorgott a tarsalgas. Ok nem kerdeztek (persze hiaba is kerdeztek volna, nem tudtunk volna valami bobeszeduen valaszolni) igy hat mi probaltunk idiota kerdeseket foltenni, amire kepesek voltunk. Azert megtudtuk peldaul, hogy a csalad negy evvel ezelott koltozott ide, mert szereti a csendet es nyugalmat, hogy tobbe-kevesbe onellatoak, kukoricafoldjuk, citrusfaik, tehenuk, lovuk, szamaruk, csirkeik vannak, hogy a gyerekek kb. ketszer egy orat gyalogolnak minden nap az iskolaba, hogy hatosztalyos az iskola, utana kollegiumba kell menni. Szoval igy beszelgettunk, mar keso ejszaka volt, a spanyol szokincsunket kimeritettuk, de a haziak csak nem akartak magunkra hagyni, amig mar tenyleg lefekveshez nem keszulodtunk.

Masnap reggel is hamar megjelent mindenki, neztek a reggeli keszulodesunket. Haziasszonyunk meghivott, mint mondta, kavera. Atvonultunk az o tanyajara, ahol mar nyergeltek a lovat Sergionak. A gyerek osszeszedett egy zsak grapefruitot es keszult a faluba, hogy eladja. Malhaztak a ket szamarat is, mint kiderult, az egyiket nekunk, hogy legalabb addig, amig egyutt halad az utunk, hozzanak par zsakot. Kaveszagot nem ereztunk, de egy ido utan behivtak a konyhaba. Ilyet csak filmen vagy muzeumban lattunk: valyogkunyho sotet konyhaja, minden fabol, kezdetleges, a plafonrol szarado husok (kecske, birka?) lognak. A kozepkori hangulatot talan csak az "rontotta" el kisse, hogy a kislany behozott egy beszelo babat. Asztalhoz ultettek bennunket es a dolgozo kisfiut, de nem reggeli kave jott, hanem pacalleves. Mostanra mar megszoktuk, hogy babfozeleket egyunk reggelire (ebedre es vacsorara) de a pacalleves, Peter kivetelevel, aki nagy baratja a pacalnak, mindenkinek eleg nehezen csuszott le. Szegeny undorodos Apa kedvenc tortenetere gondoltam (May Karolynal olvashatta) az utazorol, aki figyeli, amint az indian asszonyok ragva majd kikopve erjesztik a sort, es tudja, muszaj lesz meginnia.

A pacaltol erore kapva aztan elindult a menet: Sergio lovon, Martin vezette a ket szamarat, egyiken a toronja-s zsak, masikon a mi ket hatizsakunk, utana mi, gyalogos gringok a ket maradek hatizsakkal, majd egy kutya. Nagy izgalom volt, amikor szembejott egy masik menet, ket lo nem tudott egymas mellett elferni. Valahogy megis mindig megoldottak. Ket orat vonulhattunk igy, mig elertuk az Urique folyo partjat. Szerencse, hogy most is volt vezetonk, mert tudni kellett, hol a gazlo. Mezitlab, a bakancsokat kezunkbe fogva gazoltunk keresztul. A tuloldalan a gyerekek celbaertek, erzekeny bucsut vettunk, de meg elobb megengedtek Kalmannak es Louisenak, hogy lovagoljanak egy kort.

Poros orszaguton vonszoltuk magunkat a tuzo napon Urique varosa fele, ahol folyo vizes szallodat, vendeglot remeltunk, amikor egy teherauto-tulaj leszolitott, hogy $10-ert elvinne negyunket (meg vagy 6 km. volt hatra.) Tul nagy volt a kisertes, boldogan elfogadtuk, es vidaman, pihenten erkeztunk vegul vissza a majdnem-civilizacioba

Urique hasonlit Batopilashoz abban, hogy ez is elhagyott ezustbanyaszvaros, de mi jobban megszerettuk. Baratsagos, fakkal szegelyezett foutcajan kint tanyaztak az emberek, kedvesek, baratsagosak voltak, tisztak, a lampak is egtek. A szallodatulajdonos elokelo mexikoi ur volt, nem kevesebb, mint negy nevvel: Elena Acosta de Quintana e Hijos, aki elokelosege mellett mindenben a kedvunket kereste. Igaz, az nem volt a kedvunkre, hogy csak csopogott a viz a csapbol, de ugy dontottunk, errol o nem tehet.

Uriquebol egy nagyon kielegito setat tettunk egy pueblo Guadelupe Coronado nevu helyre. Vegig kilatas nyilt az Urique folyora es a kornyezo szines, sziklas teteju hegyekre. Indian es mesztic tanyak mellett vitt az utunk, kopar, de szamunkra erdekes, exotikus tajon. Az egyik tanya udvaraban, hofeher, elsoaldozos ruhaban illegett-billegett egy kislany. Boldogan engedte, hogy lefenykepezzuk. Kesobb, lovasmenet elen, egy hasonloan feherbe oltozott indian jelenseggel talalkoztunk. Apja es batyjai kisertek lovon, a menet utan kullogtak, tarka, ciganyos ruhaikban a csalad asszonyai. Olyan buszke volt a kislany es az apja is ("novena" magyarazta az apuka) talan megengedtek volna a fenykepet, de nem volt eleg lelekjelenletem, hogy megkerjem - es hogy megallitsam a menetet. Pedig felejthetetlen latvany volt.

Maga a pueblo teljesen elhagyatott volt, a szep regi templom lerobbanoban, csak egy arva szamar alldogalt a valamikori foteren.

Az uriquei esteket egyebkent a tobbi gringo turista (rajtunk kivul csak egy masik csapat volt) tarsasagaban toltottuk, igazan kellemesen. Ket kaliforniai hazaspar volt, nagy utazok, sokat tudtak meselni. Jo meleg volt, a vendeglo zart udvaran iszogattuk a mexikoi so:rt es ettuk a szokasos husos tortillat babfozelekkel.

Ket napunk maradt, hogy meg valamit felfedezzunk Mexikobol. El Fuerte mellett dontottunk, mert az is a vonat menten van, es mert az utikonyv alapjan egesz mas, mint amit eddig lattunk, ba'jos gyarmati varoska. Tenyleg az volt, a kerengos megyehazaval, katedralissal, es foleg a regen a gyarmatositok, most a gringo turistak kenyelmet szolgalo, folujitott szallodakkal. A mienk nem is volt draga, de elragadonak talaltuk. A var (amirol El Fuerte varos a nevet kapta) szomszedsagaban volt a szalloda, nagy kilatassal a folyora, tavoli hegyekre, az udvaran kaktuszok, palmak nottek, viragok nyiltak, mindenfele erdekes targy volt kiallitva. A szobank tagas, kenyelmes, tarkara festett falakkal.

El Fuertebol is tettunk egy emlekezetes kirandulast a "petroglyphakhoz", vagyis az oslakossag altal sziklaba vesett mertani abrakhoz. Ez a kirandulas csak azert volt kalandos, mert nem sikerult osszeszedni eleg informaciot. Csak azt tudtuk, hogy a folyon at kell kelni hajoval, es a tuloldalon par kilometert gyalogolni. Addig setaltunk a folyoparton, amig egy csonakot nem lattunk. Rozoga oreg ladik volt, rozoga oregember ult benne. Ez volna a revesz? Egy darabig figyeltuk az esemenyeket es vitattuk, hogy at merjuk-e eveztetni magunkat. Mi lesz, ha atvisz, de aztan nem hoz vissza? Neztuk, ahogy atvisz egy batyus illetot, aztan egy biciklistat, vegul maga kerdezte, ne vigyen-e at minket is. Merre vannak a petroglyphak? Hat arra, mutatta, es meg magyarazott sokat, amit nem ertettunk. Mentunk, mentunk, nagyszeruen szorakoztunk a kulonleges novenyekkel meg a csontokkal, amiket Kalman begyujtott, de felo volt, soha nem talalunk semmifele osi emleket, hiszen azt se tudjuk, hogyan kell felismerni, kis szikla lesz-e vagy nagy, mekkora az abra, mennyire van eldugva. Csodalatos modon meglett, es ugyan nem volt nagyon impozans, kb. 30 cm-es atmeroju geometriai abrak kobe vesve, a kaland miatt feltetlen megerte. A revesz mar messzirol meglatott es atevezett hozzank, annal is inkabb, mert a visszautra kerte csak a fizetseget, ugyhogy ez a kaland is jol vegzodott.

Ez volt az elso kimereszkedesunk a harmadik vilagba. Nagy szegenyseget, primitiv korulmenyeket tapasztaltunk, de nem lattunk ehezo, beteg, nyomorek embereket, igy tudott megmaradni a vidam hangulat. Az utobbi evekben nagy egeszsegugyi kampany folyik, minden falu hataraban kiirasok voltak: ne szemetelj, hasznalj latrinat, ne dobj doglott allatot a folyoba, stb. Talan ez hasznal.

El Fuerte utan meg ket nap utazas vart rank vonaton es repulon. Bostonban Aron es Gerzson vart rank es egy tiszta, meleg haz, vacsora - es tomenytelen posta, de egyik se arrol szolt, hogy maris kell menni dolgozni.

Ha idaig eljutottatok az elbeszelesben, akkor biztos mar ti is kivancsiak vagytok a kepeinkre. Hacsak nem jartok erre szemelyesen, kicsit varni kell ra, amig kapok eleg tarolohelyet a kompjuteremen, hogy elferjen mind a nyolc tekercs!

BUEK, Fruzsina