Képek: előtte, utána vagy helyette
Kedves Mindenki!
Csak azt nem tudom, minek jöttünk vissza ... azzal a meglepő felismeréssel hagytuk el guatamalai útunk utolsó állomását, hogy az ember nem arra született, hogy havat lapátoljon, jeget kaparjon és 6-réteges öltözékkel védje magát az elemektől, hanem arra, hogy langy szellőtől hajtott függőágyban lengedezzék és ha megéhezik, fölkapjon egy kókuszdiót a földről vagy kimerítsen pár garnélarákot a tengerből.
Volt pár idilli napunk a végén, ha a kókuszdiót nem mi arattuk, sőt egyenesen "coco loco", vagyis rummal bolondított formaban fogyasztottuk is. Guatemala nagyon szép és érdekes ország, de nem földi paradicsom, és a mi utunk is elég viszontagságos volt egészen eddig az utolsó, karibtengeri állomásig.
Ezúttal a kalandot az Ixil háromszögben, Guatemala Ny-i, hegyes vidékén kerestük, ahol még sok indiánok (maják) lakta falu van. Három napig vándoroltunk faluról falura, Nebaj és Todos Santos Cuchumatan között és bámultuk egymást az ottlakókkal. Csak az a bánatunk, hogy a legérdekesebb élményeket nem fényképeztük. A helyi maja indiánok gyönyörű, színes népviseletet hordanak még a mezőgazdasági munkához is, arról nem beszélve, hogy mennyi érdekes arcot láttunk, meg számunkra különleges tevékenységet. Rengeteget bámultuk egymást a falukon átmenve, piacon, vásáron, de fényképezni nem mertünk. Azt hallottuk ugyanis, hogy pár évvel ezelőtt a falusiak agyonvertek egy japán túristát, mert fényképezte a gyerekeket. Azóta állítólag megbánták tettüket, belátták, hogy ez sajnálatos félreértés volt, a fényképezés nem a gyerekrablást volt hivatott megelőzni. Az azonban továbbra is igaz, hogy nem szeretnek modellt állni.
Az el nem kattintott fényképek? A népviseletes asszonyok, akik fejükön viszik a terhet: csíkos korsót vízzel, hatalmas zsák fenyőtűt (ezzel a padlót szórják föl, hogy illatozzék vagy a sár ellen vagy csak a szépség miatt?), fazék levest! Igen, Péter rálátott egy kicsi asszony fején a fedetlen fazékra, leves volt benne. A háziasszonyunkat ugyan levettük, de nem akkor, amikor behozta nekünk az ételt, míg a hátán egy kétévesforma gyerek aludt; cipős lába kikandikált. Indián vezetőnk, aki szálegyenesen és rezzenéstelen arccal ül körünkben az étkezésnél. A tortillát (kukoricamasszából készült palacsintaszerű kenyeret) készítő, végnélkül tapsikoló asszonyok. A rengeteg gyerek (az átlagos családméret 9), aztán a sok népviseletes vásáros, a tarka egyveleg, a hívek a templomban, a buszok utasai.
Leginkább azt sajnáljuk, hogy nem fényképezhettük a népgyűlést. Újév napján történt, egy Salkil Grande nevű kis faluban, ami hiába "grande", a Google Maps nem tud róla. Volt egy-két óra szabadidőnk amíg a háziasszony elkészíti az ebédet, és elindultunk a hangok irányába. A főtéren találtuk magunkat, ahol népviseletbe öltözött tömeg hullámzott. Sokáig csak bámészkodtunk, aztán Péternek sikerült megtudni azoktól a kabátos emberektől, akik valami beszédet tartottak, hogy a hatóságok kihasználják, hogy a nép bejött a környező tanyákból a szilveszteri vásárra, és ilyenkor bemutatkozik az új előljáróság. Sokan talán nagyobb biztonságban érezték magukat a saját falujuk teherautóján, le se jöttek róla. De volt azért nyüzsgés, édességek, céllövöldék. A szervezők beinvitáltak minket a "tanácsházára", ahol egy teremben csupa helyi viseletbe öltözött férfi ült és tekintélyesen hallgatott. Minket is hellyel kínáltak, le is ültünk, de nem történt semmi. Nem tudtuk, meddig és mire kell várni, egy idő után elosontunk. Arra lettünk figyelmesek, hogy a tér közepén csődület van, főleg asszonyokból. A szervező azt mondta, arra kérik fel a lakosokat, minél többet, hogy írják alá az esemény jegyzőkönyvét, ezzel is nagyobb hitelt adva neki. Közelebb merészkedve láttuk, hogy sok asszony csak odanyomja tintás ujját a papírra: nem tudják leírni a nevüket!
Ezt a vidéket súlyosan érintette a 36-évig tartó polgárháború, ami a guerillák és a katonaság között dúlt egész a '96-ban kötött békéig. Ahogy lenni szokott, mind a két fél a falusiakat zaklatta, míg végül a katonaság faluk tömegét irtotta ki és égette föl, hogy megszüntesse a gerillák bázisát. Vagy 200-ezerre teszik a maja áldozatok számát!
Harcok már nincsenek, de nagy szegénység igen. Azt mondják, úgy 8-évvel kullog Mexikó mögött, és az se egy gazdag ország. A legfájdalmasabb volt nézni, hogy már egész kis kortól dolgoznak a gyerekek (főleg fát gyűjtenek, hordanak, a juhokat terelik). Egyrészt azért nem tudnak elmenni az iskolába, mert dolgozniuk kell, másrészt azert, mert nincs pénze a családnak egyenruhára, tanszerekre. Vannak [jotekonysagi szervek, de sajnos a legsikeresebbek a teritok] itt is csak templomból kiszûrődő áhitatos zenét és főleg hangos imátkozást hallottunk. Már a falukban is föltûnt, hogy mindig tele vannak a kis templomok. Ne szép kis falusi templomot képzeljetek, ezek nem sokban különböztek a falusiak házaitól. Hagyományosan katolikusok lennének a guatemalaiak, mint általában a latinamerikaiak, de itt komoly térítõmunkát végeztek az É-Amerikából jött fundamentallista kereszények. Hasznos is lehetne a tevékenységük, de nem az: semmi más nem számít nekik, mint hogy a hívek ne gyakoroljanak fogamzásgátlást, és hogy az iskolában ne tanítsanak darwinista tanokat. Ezek a szegény maják, akiket úgy megtépázott az élet, azzal vígasztalódnak, hogy Jézus szereti még õket is.
Rengeteg embert megbámultunk, de ők is minket. Egy gyerek meg akarta érinteni a hajamat, ilyet még nem látott. Ebből látható, nem sok túrista jár arrafelé, de attól még nem éreztük magunkat felfedezőknek. Csapatban mentünk, a könyvek nem ajánlották, hogy egyedül tekeregjünk. A Quetzaltrekker nevu társaság szervezte a túrát. 12-en voltunk a csapatban túristák és volt velünk két vezető: Jason, az amerikai, és Nicolas, a maja. A környékbeli maják több különböző nyelvet használnak; ezek között ixil, mam és k'iche' nyelvet beszélőkkel találkoztunk. Nicolas spanyolul is meg ixil nyelven is beszélt - de indián főnökhöz illően igen szűkszavú volt. Rajta és rajtunk kívül mindenki a húszas éveiben volt.
Az eredeti terv szerint 4-nap kutyagolás lett volna faluról falura, de végül csak 3 kirándulós nap volt, és még azokon is az út egy részét járművel tettük meg, ami elég nagy csalódást okozott mindenkinek, bár a járműves szakaszok is érdekesek voltak.
Nicolas, a maja vezetőnk nem volt fiatal, de fürgén lépkedett, mi le is maradtunk mögötte. Csakhogy mégse szeretett annyira gyalogolni, és többször meglepett azzal, hogy megállt egy dűlőút szélén és közölte, hogy most teherautóra várunk. Az egyik ilyen alkalommal a teherautó meg volt rakva fával, a fa tetejére ugrottunk mi. 5 perc után megálltunk és közölték, hogy most ki kell rakni a fát. Jó sok fa volt, dehát mi sokan voltunk (a "mi" Pétert és engem nem foglal magába, mi nem fértünk a hasábokhoz), úgyhogy talán fél óra alatt meglett, utána hajtottunk tovább az aznapi szállásra.
Egy másik alkalommal a teherautózás a hegyes úton annyira ijesztő volt azoknak, akik a tetején álltak (Péter és én akkor a sofőr mellett ültünk és vidáman beszélgettünk, el is felejtettünk ijedezni) hogy összeszedték a bátorságukat és közölték a vezetőnkkel, hogy ők inkább gyalog mennének. Igy aztán mi is lekéredzkedtünk és egy szép erdőn keresztül, gyalog tettük meg az aznapi utolsó szakaszt.
Ahogy jártunk faluról falura, többször előfordult, hogy a gyerekek, asszonyok beszaladtak a házba, amikor megláttak, de a férfiak sokszor megpróbáltak szóbaelegyedni velünk. Több "amerikás" jött mesélni, hogy néhány évet lehúzott Kaliforniában kertészeti munkán és nézzük, milyen szép háza, autója sőt teherautója lett a robotból. Meglepett, milyen barátsággal gondolnak az USA-ra, pedig sok jó emlékük nem fűződhet azokhoz az évekhez, amikor egyedül voltak ott és a minimális órabérből még félre is kellett tenni.
Vándorútunk során egyszer egy túristáknak fenntartott kunyhóban, egyszer valakinek a házában aludtunk. Minkét házra igaz volt, hogy fele annyi volt az ágy, mint az ember. Szerencse, hogy Péter és én megszoktuk az osztozást. A budit nem szoktuk meg, se azt, hogy az udvaron egy csapnál tisztálkodunk, de pár napig kibírjuk éppen. Sajnos hideg és esős volt az este, amikor felajánlották, hogy kipróbálhatjuk a maja szaunát. Egy gödörben jól befűtenek fával, vizet melegítenek, amit a két fürdőző locsolgat magára. Nem bírtuk rászánni magunkat, hogy a hideg, nedves sötétségben végrehajtsuk az öltözés-vetkőzési akciót.
Az ennivalót nem a hátunkon cipeltük, a falvakban kaptunk egyszerű, de meleg ételeket: levest, tortillát babfőzelékkel, rántottát, kávét. Elég egy napig távol lenni a civilizációtól, az embernek máris jobban esik az étel és az utolsó morzsáig mindent megeszik.
A falvakon és népükön kívül nagy élmény volt a Pacaya vulkán. Egész közel mehettünk a folyékony lávához, akár meg is érinthettük volna, de annál több eszünk van. A vulkánhoz vezető út elején figyelmeztettek rá, hogy mi minden tilos a parkban. Az nem állt ott, hogy nem szabad megfogdosni a tüzes lávát, de az igen, hogy nem szabad dohányozni!
Nagyon tetszett Antigua, Guatemala régi fővárosa. Azért költözött el a főváros, mert Antiguát többször lerombolta a földrengés. Az első után, ami az 1700-as évek elején történt, még újraépítették a fényes katedrálisokat, palotákat, de amikor 60-évvel később újra ledőlt minden, már nem igazán hozták helyre. A jelenlegi főváros, Guatemala-város, nincs messze, de micsoda különbség. Az egy zajos, veszélyes, rossz levegőjű, korszerű metropolisz, míg Antigua a gyarmati korszak történelmi hangulatát árasztja. A régi dicsőség romjai hevernek mindenfelé, de azok a gyarmati korszakban épült templomok és kolostorok még így romjaikban is szépek és érdekesek. Itt túristaszolgáltatások is vannak: Antigua semmiben se marad a hasonló mexikói varosok, San Cristobal sőt Oaxaca mögött.
A közlekedés hasonló volt, mint Mexikoban, csak olyanabb. Szép színesre festett, USA-ból importált iskolabuszokat és mikrobuszokat használnak távolsági közlekedésre. Ezeket a harmadosztályú buszokat csirkebusznak becézik, ugyanabból az okból, amiből Magyarországon is nevezhetnék a harmadosztályú vonatot csirkevonatnak. A néhai iskolabuszokban arra az ülésre, ahol nálunk két gyerek ül, három felnőttet ültetnek - és nincs apelláta. A gyerekek, akármekkorák és akárhányan vannak, nem számítanak. Egy ilyen úton a kalauz benyomott egy kettős ülésbe, ahol már két asszony és három gyerek ült. Az egyik gyerek ölben, a másik kettő az asszonyok lába előtt-között álldogált. Csodálatos módon még egész jól elfértem én is (a legtöbb helybéli kistermetű) de a legcsodálatosabbnak azt találtam, hogy a gyerekek egy nyikk nélkül ültek-álltak vagy két órát. Vannak elsősztályú buszok is, amik minden igénynek megfelelnek, még folyamatos filmvetítés is volt. Guatemala-város és a Karib tenger között hol az ablakon néztünk ki, hol a filmet néztük: action, horror, martial art 5-órán keresztül.
A Karibtenger partján nemcsak a nyári meleget és a függőágyakat kerestük, Guatemala rövid tengerparti szakasza érdekes kultúrélményt is ígért. Lívingstone-ban, ebben a csak hajóval megközelíthető városkában, nem maják laknak, hanem "garifunák". Ez a népcsoport a San Vicente szigetén lakó karibok és két hajórakomány afrikai rabszolga keveredéséből jött létre. 1635-ben futott zátonyra a spanyol rabszolgahajó, aminek az utasai ilymódon megmenekültek a rabszolgaságból. Most vagy 600-ezren vannak: Guatemalában, Belizben, Hondurasban ... és New Yorkban! Saját nyelvük van, de beszélnek spanyolul sőt angolul is. A könyv azzal kecsegtetett, hogy minden sarkon különleges zene szól majd, de ebben csalódtunk, csak túristák számára produkált gyengus utcai zenélést hallottunk, azt is csak egyszer.
Lívingstone-ban is sok időt töltöttünk bámészkodással: a fő utcán ültünk egy-egy vendéglő teraszán és néztük a járókelőket: ki talicskában, ki a fején cipelte a terhét, de autók, motorbiciklik is előfordultak. Fiatalemberek pulikutyafrizurával, miniszoknyás fekete lányok, nagydarab kartonruhás, kalapos nénik, mintha D-Karolinából jöttek volna, viháncoló gyerekek - és gringók, ha nem is túl sokan.
Még sok időt el tudtunk volna tölteni Guatemalában. Úgy jöttünk el, hogy a fő túristaattrakciót, a maja romokat Tikálban nem is láttuk. Tudjuk-e ajánlani? Nagyszerűen éreztük magunkat, az emberek kedvesek voltak, nem éreztük magunkat fenyegetve, de a könyv ijesztgetett a közbiztonság miatt és elgondolkodtató volt, hogy nemcsak a bankok, hanem még a MacDonalds előtt is fegyveres őr állt. Túristák által látogatott helyeken külön túristajárőrök közlekednek, nem éreztük úgy, hogy félni kellene és nagyon reméljük, hogy jó irányban fejlődnek.
Talán vissza is megyünk, másodjára jobban megtervezzük az útvonalat, hogy kevesebb buszozás legyen. Egyre kevesebb ilyen érdekes, szép hely van elérhető távolságban, ahova még nem buszokkal, luxushajókkal hozzák a túristákat; kevés olyan tengerpart, ahol nincsenek nyaralótornyok se több sorban a nyugágyak a parton.
Ha a végére halasztottátok a képnézést, itt a cím mégegyszer, "csak" 113 kép.
Fruzsina