Dominikai Köztársaság, 2009-2010
Fényképek


Nehéz azok után igazán vidám útibeszámolót írni, hogy amint elhagytuk Hispaniola szigetét, iszonyú földrengés rázta meg. Az epicentrum nem a Dominikai Köztársaságban volt, ahol nyaraltunk, hanem Haitiban, mégis inkább érintve érezzük magunkat, miután jobban el tudjuk képzelni a tájat, embereket.

Amikor ott voltunk, mit sem lehetett sejteni a föld mélyéből jövő fenyegetésről, s így vidáman nyaraltunk. A Dominikai köztársaság (mostantól legyen egyszerűen Dominika, csak nem tévesztendő össze az eredetileg francia gyarmat Dominica-val, ami egy sokkal kisebb sziget nem messze onnan) sokkal jobb helyzetben van Haitinal. Azt mondjak, a szigeten átrepülve jól látni a határt, a Haiti oldal kopár, barna, míg a dominikai szép zöld.

Paradox módon az erdők túlélése Dominika véres kezű diktátorának, Trujillónak köszönhető, aki lehet, hogy arra tartogatta az erdőt, hogy neki és családjának jövedelmezzen valamikor, de már nem volt alkalma kivágni.

Dominikának kb. 10 millió lakosa van, és fele annyi területe, mint Magyarországnak. Viszontagságos történelmét olvasva sokszor eszembejutott a magyarok gyakori sóhaja: "Szegény kis Magyarország!" Ha Magyarország történelmére ráadásul mondjuk Dominikáét is tanultuk volna az iskolában, talán azt sóhajtanánk, hogy micsoda szerencséje volt a magyaroknak. Dominika őslakosságát, a tainókat a spanyolok úgy kiirtották, hogy hirmondójuk se maradt. Az afrikai rabszolgák általában két évig évig bírták a nélkülözéseket, mocsárlázt, himlőt. De volt itt földrengés, hurrikán, háború, és főleg több diktátor, aki saját zsebére dolgozott és közben kifosztotta az országot, esetleg el is adta vagy legalábbis próbálta. Most többé-kevésbé demokratikus kormány van és növekvő gazdaság, ami már nem csak a cukornádon alapul, mint régen, kávét, banánt termelnek, de gyáripar is van, turizmus, és pénz, amit a főleg newyorki vendégmunkások küldenek haza.

Dominika jelen lakosai keverékei a spanyol hódítóknak, fekete rabszolgáknak és európai menekülteknek (köztük a nácik elől menekülő zsidóknak, akiket Trujillo tömegesen befogadott, talán hogy legyen több fehér ember.) A szegény tainók génjeiből is túlélt valamennyi, és hozzájárul a lakosok kivételes sokféleleségéhez. A túlélést egy pár mondatra alapozom, amit a történelemről olvastam: amikor az 1500-as évek elején a spanyol király helytartót küldött az új gyarmatra, az úgy csinált rendet a lázongó telepesek között, hogy kényszerítette őket, vegyék feleségül tainó szeretőjüket. Ezek után elvette a földjüket azzal, hogy emiatt a házasság miatt nem lehetnek spanyol polgárok s így nem jár nekik föld.

Bostonbol közvetlen repülőjárat vitt röpke 4 óra alatt Santo Domingo-ba, a fővárosba. Kényelmesnek nem volt mondható, mert éjszaka kellett repülni, nem volt választás. Hajnalok hajnalán taxi vitt a kongó óvárosba és kirakott egy látszólag teljesen bezárt és elhagyatott kapu előtt. A kopogásra mégis azonnal előkerült egy kedves fiatalember és hajlandó volt mindjárt be is engedni egy szobába, amibe virágos ágak és galambok kukucskáltak be. Ez volt a Hotel Conde de Peñalba, aminek a környéke aztan nap közben megélénkült és nagyon kellemesnek bizonyult.

A történelmi városban sok szép sétát tettünk, arról beszéljenek a képek. A múzeumi negyedbe való forró zarándoklás már nem volt annyira sikeres: csukva találtunk mindent. A legfontosabb múzeumban éppen csótányirtás folyt. A legfurcsább a gigantikus méretű kultúrpalota volt, amit láthatólag nem használnak, az üzemeltetése túl drága. Sétánkon föltűnt még, hogy egyik pártszékházat látjuk a másik után. Szép a sok év diktatúra után, hogy sok párt működhet szabadon, csak elgondolkodtató, hogy honnan van a sok pártnak pénze a kisebb-nagyobb paloták fenntartására.

Az akklimatizálódás nem tartott sokáig: nagyszerű érzés volt az esti langymelegben a plaza España egyik teraszán szürcsölni a piña coladat, nézni Diego Columbus kivilágított palotáját (1504-ben épült Columbus öccse számára!) és előtte a vasárnapi ünneplőbe öltözött, vidám helybelieket.

Csakhogy kötelesség is van a világon, Dominikában van a Karib térség legmagasabb hegye, a Pico Duarte (3,098 m), azt akartuk megmászni. Ezúttal nem foglaltunk le előre semmit, a könyvből kiderült, hogy hol a legközelebbi település, ahonnan majd meg tudjuk szervezni a kirándulást. Jarabacoa-nak hívták falut, egy pár órás buszútra a fővárostól. Már a buszmegállóban megtalált Monchy és felajánlotta, hogy megszervezi nekünk a kirándulást. Ugyan jól kitaposott ösvények vannak és túristaház, a nemzeti park rendelkezései előírják, hogy csak vezetővel és öszvérrel szabad menni. Nyilván az az oka, hogy a jövedelmet biztosítsák a helybelieknek, de ez ellen se lehet kifogásunk.

Monchy csak szervezett, nem ő vitt fel a hegyre. Hajnalban eljött értünk autóval, döcögetett még sötét falukon keresztül vagy két órát, majd átadott Darionak, az öszvérhajcsarnak, aki az egyik öszvérre fölpakolta a zsákjainkat és a vizet, kaját, amit Monchy szerzett volt be, egy másik öszvért meg csak felnyergelt arra az esetre, ha valaki megsérül, illetve sérülés hiányában saját magának.

Így baktattunk egész nap: málhás öszvér, Dario a másik öszvér hátán, mi meg bottal, napi zsákkal. Először nagyon vidáman, aztán egyre nehezebben, ahogy meredekebb lett az út és ritkább a levegő. A táj változatos volt: nádas övezte patak mentén, esőerdőn, fenyvesen keresztül vezetett az út. 2000 m-s szintkülönbséget kellett leküzdenünk, de talán még több is volt, mert időnként ereszkedtünk is. Dario többször kérdezte, hogy nem szeretnénk-e mi öszvérre szállni, de éppen mire elégge elfáradtam hozzá, hogy gondolkodni kezdtem volna róla, láttam, hogy ő is kénytelen volt leszállni, mert az állatnak a meredek ösvényhez már nem volt kedve. Szerencsére a hátizsákot cipelő társának nem kellett bíztatás, az ment rettenthetetlenül előre, és ha mi megálltunk pihenni, vígan legelészett.

A túristaház komoly építménynek bizonyult, nagy lakótérrel, tűzhelyekkel, fürdőszobával, de hamar kiderült, hogy a luxus csak látszat. A lakótérben nincsenek priccsek, a fürdőszobában nem folyik a víz, úgyhogy nem is lehetett használni, budi volt helyette kicsit távolabb. A tűzhelyek nem okoztak csalódást, különösen, hogy nem nekünk kellett használni, a vezetők dolga az is, hogy főzzenek a vezetettjeiknek. Mire mi odaértünk, az aznapi másik csapat már vígan falatozott, és nekünk is adtak az ételből, amit az ő vezetőjük főzött. Dario közben nagy lelkesedést mutatott, amikor észrevette, hogy a jó Monchy nekünk csirkét pakolt - nyersen! Mindjárt hozzá is fogott, hogy megfőzze gulyásnak, csakhogy minket addigra jóllakattak a többiek, fáztunk, fáradtak voltunk, úgyhogy bebújtunk a hálózsákba aludni. Annál is inkább, mert nekem az volt a tervem, hogy még szürkületkor visszavonulok, hogy ne kelljen sötétben botorkálni a budihoz, ami egy lukból állt és kutyák őrizték. Egyszercsak ébreszt valaki zseblámpával: a jó Dario jött, hogy szóljon, kész a csirke. Szegény majdnem sírt, amikor nem voltunk hajlandók fölkelni. Bántott engem is a dolog, de nem eléggé ahhoz, hogy kikeljek a meleg zsákból. Azzal vígasztaltam magam, hogy még sokan mulatnak kint és biztos örülnek annak a csirkének. Valóban nem volt reggelre nyoma se.

Hajnali 4-kor jött az ébresztő, hogy indulás a csúcsra: hozzátartozik az élvezethez, hogy onnan nézi az ember a napfelkeltét. A cuccot, szamarat, Dariot hátrahagytuk, a másik kirándulócsapattal mentünk, két helybeli suhanc irányításával. Sötétben, zseblámpákkal egészítve ki a holdfényt, nyögve és fogcsikorgatva, bár nem volt vészesen hosszú az út és egyáltalán nem volt nehéz a terep. Ahogy világosodott, sikerült körülnézni, és olyanféle kilátás fogadott, mint a repülőről; jóval alattunk volt a sűrű felhőpárna, fölöttünk meg egész tiszta a vörösbe játszó majd kék égbolt.

Az nem volt meglepő, hogy a Dominikai zászló leng a csúcson, annál szokatlanabb, hogy egy szobor is jelezte a tetőt. Juan Pablo Duartenak, annak a XIX-ik századi politikusnak a szobra, akiről a hegycsúcsot is elnevezték. Duarténak talán meg annál is több emlékművet, teret, parkot és utcát szenteltek, mint magának Kossuth Lajosnak Magyarországon. Neki tulajdonítják a Dominikai Köztársaság alapítását, fölszabadítását a haiti elnyomás alól (igen, volt idő, hogy Haiti volt a hatalmasabb.) Nekem van olyan gyanúm, hogy a nagy tiszteletet annak is köszönheti, hogy az ország tele volt emlékművekkel, amit a diktátor Trujillo állíttatott saját magának, és ezeket valaki máséra kellett lecserélni, aki már ártalmatlan.

A csúcs után vissza a túristaházba, ahol Dario reggelivel várt (babos rizs tojással) és aztán sürgetett, hogy indulás lefelé. Kiderült, hogy az a szabály, hogy aki nem indul el d.e. 10 előtt, ott kell, hogy maradjon még egy éjszakára. Na ezt nagyon nem akartuk (a luk meg a kutyák meg a tisztálkodási lehetősegek teljes hiánya miatt) úgyhogy kis pihenés után elindultunk vissza. Nem írhatom, hogy lefelé, mert először is sokat kellett fölfelé mászni, hogy kiérjünk a katlanból, ahol a túristaház volt. Ezúttal több szembejövő túristával találkoztunk. Egy nagy, fiatalokból álló társaság arra készült, hogy a hegy tetején ünnepelje a szilvesztert. Sok öszvér jött megrakodva az ünneplés kellékeivel - például a lányokkal, akik közül nem mindegyik nézett ki túrához szokottnak.

Találkoztunk egy középkorú úrral is, akinek egy öregember által vezetett ló hozta a cuccát. Az öregről kiderült, hogy nálunk fiatalabb, az úr meg az évi rendes remeteségben eltöltendő szabadságára ment, nem a hegytetőre, hanem egy eldugott völgybe. Az a munkája, hogy menedzsertanfolyamokat tart meg konzultál és - mint mondja - szüksége van egy kis magábaszállásra. Mellesleg az is kiderült, hogy szüksége lehet szabadságra a 12 kutyától, amit a feleségével tartanak. Ajánlgatta, hogy Jarabocoaba visszamenet, álljunk meg a feleségénél és mondjuk meg bátran, hogy ő küldött, akkor lesz szállás, étel, ital. Igazán rendes dolog, de nem éltünk vele, bár érdekes élmény lehetett volna.

A visszaút jól eltelt a tereferével, nézelődéssel, fényképezkedéssel, de láttuk, hogy Dario már nyugtalankodik. Félt, hogy ránksötétedik, és tényleg a sürgetés kellett hozzá, hogy éppen naplementére kiérjünk az erdőből. Monchy már várt, hogy visszavigyen a szállodánkba.

Úgy döntöttünk, hogy ennyi kalanddal rá is szolgáltunk a karibtengeri pihenésre. A könyvből (Rough Guide to the Dominican Republic) választottunk egy tengerparti szállodát, a Rancho del Solt. Jónak tűnt a választás, kertre nézett a szoba, a kert végében meg ott volt a tenger. Festői, enyhe rendetlenség és elhanyagoltság jellemezte a helyet, de minden működött, otthonosan éreztük magunkat. Mindjárt rohantam a tengerpartra, ahol a homokot ugyan ellepte ellepte a hínár, de az tele volt kincsekkel! Életemben először találtam érintetlen búgócsigát, nem is egyet. A víz hőmérséklete tökéletes volt, a kilátás a balatonira emlékeztetett, mert az öböl túloldalán hegyek látszottak.

Mi voltunk az egyedüli vendégek, a reggelit a házigazdák mellett költöttük el a tengerre néző teraszon. Nem szóltak hozzánk, egymáshoz se nagyon, mégis drámainak tartottuk a jelenetet, ahogy egy idős fehér úr, egy kávészínű középkorú hölgy és egy töpörödött sötét néni tökéletes porcellánból fogyasztja a gyarmatosítókhoz illő reggelit és közben pásztázza a tengert. Később a falusiak pletykálták el (hát nem klassz, hogy Péter így tud már tereferélni spanyolul?) hogy házigazdánk belga, aki 30-évvel ezelőtt alapította a szállodát dominicai feleségével, Sonyával. Sonya idős anyja is velük lakik, valamint felnőtt fiúk, Pablo. Az araonyos Rosa, a mindenes, őket is kiszolgálja a vendégekekkel együtt.

Hiába hívták a szállodát Rancho del Solnak, nemhogy nem sütött a nap, szinte állandóan esett az eső. Mint Pablotol megtudtuk, itt most van az esős évszak. Bizony, a kiváló könyv elfelejtette említeni, hogy hiába olyan kicsi ez a sziget, a közepén végigfutó hegylánc két oldalán más az éghajlat. Mi bizony az esős oldalon kötöttünk ki. Amikor ezt megtudtuk, nem mentünk el azonnal, mert annyira tetszett a hely, és voltak felhős időben is élvezhető látnivalók.

A szomszédunkban volt Isabella, a Columbus által alapított első település az új világban. A településnek már csak romjai látszanak, de pontosan tudható, hogy hol állt Columbus háza és jó érzés volt úgymond az ő ablakából nézni a tengert. Vagy elképzelni, hogy a láthatáron, ahol most legfeljebb halászhajók voltak láthatók, megjelenik a Nina. (a Santa Maria már korábban zátonyra futott) Egy jó kis múzeum is van a telepen, ahol részletesen bemutatják Amerika "felfedezésének" a történetét. Manapság ezt mindenhol így, idézőjellel írják, kivéve éppen ebben a múzeumban, ami csakis a felfedezésről szól.

Falusi sétánk során többen szóbaelegyedtek velünk és meglepetésünkre nemhogy elszaladtak volna a fényképezés elől vagy pénzért nyújtották volna a tenyerüket, kérték, hogy vegyük le őket. Szerencse, hogy mindkettőnknél volt gép, mert az enyém éppen pont akkor mondta be az unalmast. Pedig minden utunkon arra gondolok, de jó lenne az embereket fényképezni. Itt Dominicaban különösen, mert bámulatos változatosságát látja az ember a típusoknak és főleg a színeknek: tejfehértől tejeskávén keresztül szénfeketéig, bár persze a szélsőségek ritkábbak, és inkább a tejeskávé árnyalatai dominálnak.

Végül négy napot töltöttünk a Rancho del Sol-ban. Egy egész hétig is szívesen maradtunk volna, még így esőben is talán, ha az esővel nem jártak volna együtt a szúnyogok. A kert végében voltak fedél alatt a nyugágyak, ott ücsörögtünk és olvastunk, ebédelni egy tengerparti kerthelységbe mentünk, ahol frissen fogott halat kaptunk, napjában többször úsztunk. Csak hát mégse jöhettünk vissza Bostonba lesületlenül, így aztán felkerekedtünk, hogy átmenjünk a sziget másik oldalára, ahol ilyenkor van a száraz évszak.

Ezúttal is a könyvből néztük ki a szállást, de a könyv írása óta megváltozott a helyzet, és a Playa Esmeralda nem igazán volt kedvünkre való. Szép helyen volt, egy Guayacanes nevű halászfaluban, nem messze a fővárostól, de új tulajdonossal. Az olasz apa és fia, akik megvették, szeretnék 5-csillagossá fejleszteni, amivel a fő baj az ár, de különben se volt szimpatikus. Ahogy beléptünk, műanyagkarkötőt tettek ránk, hogy messziről lehessen látni, van jogosultságunk az uszodához, reggelihez. Igen ám, de mi voltunk az egyedüli vendégek, úgyhogy ez nagyon komikus volt. Az se tetszett, hogy őr állt a kapuban éjjel és nappal, bár az egy igen kedves, jópofa ember volt. Elmagyarázta, hogy azért tették oda, hogy lesse, mikor jön a maffia. A szoba persze luxusos volt, papuccsal, fürdőköpennyel és harmonikásra hajtogatott WC-papírral, de nehéz úgy a luxust megvalósítani, hogy a városi víz és villanyszolgáltatás időnként kihagy, mert hogy ez történt. A jó olasz tulaj, amikor látta, hogy drágálljuk a szobát, vígasztalásul felajánlott ingyen vacsorát. Olaszországból jött a szakács is, de nekünk vagy az előző napi kiszáradt maradékot adta, vagy nem is olyan jó szakács, de ettől se voltunk meghatva. Különben se azért mentünk Dominikába, hogy spagettit együnk.

Egy ott töltött éjszaka után elindultunk, hogy keressünk másik szállást. Szép és érdekes volt a tengerparti séta a halott korállok alkotta sziklákon, de szállodát sokáig nem találtunk. Végül - kiírva semmi se volt - egy szállodaszerű háznál megkérdeztük, hogy van-e kiadó szoba és volt. Rögtön megtetszett a helybeli barna háziasszony, a tengerre néző terasz és a harmonikásra hajtogatott firlefrancok feltűnő hiánya, arról nem beszélve, hogy negyedannyiba került, mint az előző. Kérdeztük, van-e víz, villany, de megelégedtünk egy "igen"-nel, nem végeztünk el a szükséges kísérleteket. Csak amikor kicsit később, már cuccokkal visszajöttünk és birtokba vettük a szobát, vettük észre, hogy nincs víz és a WC-ben ott van, amit az előző vendég ottfelejtett. Ettől kicsit felizgattuk magunkat és elindultunk, hogy keressünk mást, de a tengerre néző terasz nem hagyott nyugodni. Úgyhogy visszamentünk, és hozzáláttunk, hogy vödröt keressünk a házban, amikor a tulaj előkerült és segített a helyzeten. Estére aztán a városi vízszolgáltatás is helyreállt, úgyhogy végül örültünk, hogy maradtunk. Úszás, séta, olvasás, friss halak és Piña Colada fogyasztása - gyorsan eltelt a három nap. Egyvalami nem sikerult olyan jól, mint sikerülhetett volna: ott voltak az orrunk előtt a korallok, szerettünk volna búvárkodni. Csakhogy túl nagyon voltak a hullámok, zavarossá is tették a vizet, belecsaptak a "pipánkba", úgyhogy ez nem nagyon sikerült.

Mi se mutatja jobban, hogy milyen jól lazultunk, mint az, hogy az állandó gépi muzsika se zavart. Szól a zene a buszban, vendéglőben, strandon, árad ki a házakból, templomból. A Karib szigetek mindegyikének megvan a sajátos ritmusa; a dominikait úgy hívják, hogy "merengue". Ott szívesen hallgattuk, de a hazahozott pár lemez valahogy nem illik az itteni hangulatunkhoz.

Nem sok híja volt, hogy ottragadtunk. Aquiles, kedves, angolul is jól beszélő szállodásunk vitt ki a reptérre éjjel 2-kor, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy egy motorról villognak ránk. Kiderült, hogy ez a rendőrség, meg kellett állni, és Aquiles nagy vitába keveredett velük. Péter annyit értett, hogy azt mondják "... ezt majd az őrszobán magyarázza el ..." vagy valami hasonlót. Egyszercsak vége lett az ordítozásnak, visszaadták Aquilesnek a papírokat és tovahajtottak. Aquiles szerint semmi okuk nem volt rá, hogy megállítsák és csak amiatt ordítoztak vele, hogy miért nem állt meg hamarabb. Szóval önkényeskedés van a rendőrség részéről, mégis úgy láttuk, hogy az emberünk nincs megfélemlítve, hiszen mérgesen vitatkozott a rendőrökkel. Hogy az változtatott-e valamit, hogy mi is ott ültünk és Aquiles nyilván hivatkozott rá, hogy a fontos küldföldi kuncsaft lekési a gépet?

Nem késtük le, és röpke négy órával később itt voltunk a hóban, jégben. Harmadnap meg jött a telefon egy kedves barátnőtől, hogy itthon vagyunk-e, mert kétszáz kilométerre a nyaralóhelyünktől reng a föld.