Wellington Új Zéland fővárosa, kisebb, mint Auckland, de még nála is dombosabb. Az Északi sziget déli csücskén van.

Oriental Parade-nak hívták a tengerpartot, ahol süvölt a hideg, kegyetlen, déli (!) szél. Amikor mi ott jártunk, bár tél volt, nem süvöltött, nekünk akár nyárnak is megfelelt volna.

Míg Péter előadást tartott a wellingtoni egyetemen, én fölmásztam a legmagasabb dombra, a Mt. Vickie-re. Meredek, teljesen beépített hegyoldalon mentem toronyiránt és bizony többször zsákutcába kerültem, vissza kellett ereszkedni és máshol probálkozni. A harmadik ilyen alkalom után megkérdeztem valakit, aki aztán átvezetett a saját és néhány szomszédja kertjén, míg a parkosított részhez nem értem. Általában borzasztó kedvesek, készségesek voltak az újzélandiak. Akárhányszor kérdeztem valakit, az mindig elvezetett, beszélgetett és lényegében a kezemet fogta, amíg már egyértelmű nem volt a továbbjutás.

Wellington fő látványossága a Te Papa nevű múzeum. Ott a maori harci kenu, amiben 100 harcos is ült, a faragott gyülékezési épület és kamra, fegyverek, hangszerek, például egy McLean nevű illető csontjából készült síp, amit még 1870-ben szopogattak le. A maorik nagy becsben tartanak egyes tárgyakat, amiket sok generáción keresztül megőriznek - a történeteikkel együtt. Sok ilyen tárgy (evező, kőkés, tál, kutyabőrköpeny, csigából vagy embercsontból készült hangszer, stb.) a múzeumba került, ahol szintén megadják neki a tiszteletet. Ez azt is jelenti, hogy maori és angol nyelvű feliratok vannak, de mindkét nyelven csak a szájhagyományt írják le. Úgy látszik, tiszteletlenségnek tartják a maori emlékek tudományos szemszögből való elemzését. Ez hiányzott nekünk kicsit, de majd itthon, könyvekből pótoljuk. A múzeumban tett túlságosan is rövid látogatás után kocsit béreltünk, amit Péter hősiesen elvezetett a jobboldalon kormányozva és a baloldalon haladva.