Budapest, 1946.jan.24.

Édes, egyetlen Sárikám!

Végtelen boldoggá tett a leveled, olyan jó volt végre hallanom Rólatok. örülök, hogy orvos lettél, olyan tökéletesen illik Hozzád. Igazán, napokig jókedvem volt a levél miatt. (Rám fér egy kis jókedv.) 18 nap alatt jött meg a leveled (a viszonyokra jellemző: 14 napig tartott az út Kanadától Pestig és 4 napig Pestről Budára. Jobb is, ha legközelebb nem haza írsz, hanem a Rádióba.

Hát bizony a várost nem ismernétek meg. Talán láttátok híradóban vagy olvastátok újságban: Pest nagyjából és Buda teljesen tönkrement. Az egyetlen ép rész Zugliget (ahol mi lakunk) és Pasarét. Itt már Szenteste benn voltak az oroszok, minden ellenállás nélkül. De a Margit krt-on 3 hétig állt a front, többször gazdát cserélt, ott, a Váralján, Csalogány- utcában, Rózsadombon, Nagyboldogasszony-úton, Attila-utcában, Krisztinában alig van lakható lakás. A Ti házatok is pincéig kiégett (nem biztos, de így emlékszem). Híd nincs, a jobbik eset, ahol, mint a Ferencz-József-hídnál – a pillérek megmaradtak. Ezért aztán a Ferencz-Józsefre lehetett először ponton- és cölöphidat csinálni, de ezt is, meg a Margit-híd melletti pontonhidat is elvitte a múlt héten a jég. (Utóbbin egy sereg ember is volt.) Most készült el a Parlament és a Batthányi-tér között a Kossuth-híd. Ez az első állandó hidunk, beton, nagyon csúnya, de legalább nem kell szétszedni, ha hajó vagy jég jön. Villamos nem járhat rajta, de fő, hogy gyalog át lehet jutni. A villamosközlekedés persze irtózatos, mert ugyanis kevés a kocsi is, a vonal is, hát még most, hogy ezen az egyetlen útvonalon kell lebonyolítani az egész Buda- és Pest közötti forgalmat. De már nem panaszkodunk, mert volt idő, hogy 3-4 órát kellett sorba állni a propellernél vagy a hídnál, sőt volt úgy is, hogy teljesen megszakadt Buda és Pest között minden összeköttetés, még a telefon is.

Gondolom, elsősorban az itteni viszonyok érdekelnek Benneteket, tehát erről írok: az infláció szörnyű. Nekem havi 84 ezer pengő fizetésem van (igaz, emellett valami ennivalót is kapunk és havonta átlag háromszor egész havi segélyt, de: 1 kg krumpli 24 ezer, 1 kg zsír 300 ezer, 1 kg liszt 38 ezer, 1 kg cukor 7-800 ezer, egy villamosjegy 500 pengő, cipő néhány millió. Cukrászsütemény 12-15 ezer pengő, egy tojás 7 ezer. Fodrász 20 ezer, szövetárakat nem is tudom, csillagászati számok. Ezzel szemben minden van, vendéglőkben, cukrászdákban a legnagyszerűbb dolgokat lehet kapni, természetesen csak az tudja azonban megfizetni, aki élelmiszerrel feketézik. Egy vendéglői húsétel 60.000 pengőnél kezdődik, egy kg alma 120.000 (tehát másfél-havi fizetésem!). Viszont a dollár feketén 600.000 P, tehát akinek dollárja, Napóleonja, vagy aranya van, az úgy élhet, mint a kiskirály. Az emberek óriási többsége viszont nem is tudja, miből él, eladogatja megmaradt holmiját (mindenkinek kevés van, mert amit el nem vitt a bomba, azt elvitte az ostrom után a fosztogató csőcselék). A lakásviszonyok sem valami rózsásak, Roxanék pl. Boda-papa lakásában laknak, az egész család összeköltöztetve, összesen 14-en. Nekünk ebben szerencsénk van, a Mese-utcai lakás ép, 2 szoba hallos és csak mi lakunk benne. Cselédet jóformán senki se tart, így bizony Anyu rengeteget dolgozik, mert az életet nagyon megnehezíti a sorban állás a kenyérért, a csak időnkénti és igen rossz gázszolgáltatás, a fűtetlen lakás és a rossz közlekedés. A világért se higyjétek, hogy panaszkodom, nincs is rá okom ilyen szempontból, ruháink egy része megmaradt, Apu eleget keres ahhoz, hogy aránylag jól együnk (csak 1945 tavaszán éheztünk nagyon komolyan), a fizetséget csak zsebpénznek használom, így néha még színházra vagy operára is telik, szóval mi a kiváltságosok közé tartozunk. De Mikesék még most is gyakran éheznek (Ili a politikai rendőrségen óvodát vezet) és Rádió-beli kollégáim is mind szinte napról-napra élnek.

Most elmondom az elmúlt évek történetét. Utolsó, 1942. évi levelemben megírtam, hogy kijött a harmadik zsidótörvény és én talán soha nem mehetek hozzá Bélához. Azután békés idők következtek. Jól éltünk, szerettük egymást, én dolgoztam a jól menő szőnyegjavító-műhelyemben, Bélát mind jobban ismerték és becsülték, mint újságírót (a Pesti Hírlapnál volt). Azt hittük, el se ér minket a háború és vártuk a végét, hogy összeházasodhassunk. 1944.márc.19-én, mikor ismeretségünk 7-dik évfordulóját ünnepeltük Kiskőrösön, ahol Roxán ura járásbíró volt, bejöttek a németek, két nap múlva pedig, egy irtózatos reggelen elvitték Aput a lakásról és a Gestapo túszként internálta. Néhány hét múlva kezdődött a csillagviselés, amitől akkor nem is szenvedtünk, annyival nagyobb volt a baj, de most utólag eszembe jut minden kínom: H. Pityut megverték az utcán, hogy féltünk a rendőröktől, hogy nem mertem Bélával az utcára menni, mert kellemetlenkedtek volna neki, hogy ismerősök nem köszöntek, és hogy csak 11-1-ig lehetett üzletbe menni, telefonálni egyáltalán nem, és a villamoson csak a hátsó kocsira. De még mindig jó dolgunk volt, mert vidéken már megkezdődtek a deportálások, így a mi fehérvári családunkat is elvitték (részben megvannak). Júniusban azután kijött a rendelet, hogy a zsidónak tekinthetők csak „csillagos házakban” lakhatnak. Akkor már életveszélyes volt a helyzet, ezért Anyu és én bujkálni kezdtünk. (Pityu munkatáborban volt Erdélyben, irtózatos rossz dolga volt). Béla szerzett mindnyájunknak hamis iratokat, elvitte Anyut „nyaralni” Miskolc mellé, ott is maradt, amíg Apu szept.-ben ki nem szabadult. Én egy német bárócsalád 3 gyerekénél voltam nevelőnő a Duna-Tisza-közén. Jó dolgom volt, nagyon szerettek, én is őket, máig se tudják, hogy csak bujkáltam náluk. Béla különben az egész család bujkálásában segített, sőt mindenkit, aki hozzáfordult, akár katonaszökevény, kommunista vagy zsidó volt az. Állandó életveszélyben élt, szervezkedett, röpiratokat terjesztett, falra firkált éjjel, stb. Én mindezt csak akkor tudtam meg, mikor már rajtavesztett. Most „nemzeti hős” lett belőle, a házon, ahol meghalt, emléktábla van, ünnepségeken beszélnek róla, újságban emlegetik. (Ha tudnád, hogy gyűlölöm a „hősiességet”!) De folytatom: szeptemberben kiszabadult Apu, okt. 15-én, mikor a kormányzó fegyverszüneti proklamációja elhangzott, megszökött a táborból Pityu. Mis is feljöttünk a német báróékkal az oroszok elől Pestre, így legalább egy városban voltunk mind. Okt. 16-án azonban Szálasiék átvették az uralmat és felállították a gettót, deportálták és tömegével gyilkolták meg a pesti zsidókat. (Minden éjjel levittek egy rakás meztelenre vetkőztetett embert a Duna-partra és belelőtték őket a vízbe).

Novemberben Nagyanyámat, (Anyu anyja) 75 éves korában, 6 napos hideg esőzésben elindították gyalog Németország felé. Nem tudtunk segíteni rajta, pedig Béla vezérkari tiszti egyenruhában érte ment még a téglagyárba is, de nem találta. Szegény eljutott gyalog Győrig, tovább nem tudunk róla. Vagy lelőtték, vagy elpusztult. Meg voltunk győződve róla, hogy mi sem fogjuk bujkálva megúszni, de csodálatosképpen nekünk sikerült. Karácsony du. azonban Béla elment az Ellenállási mozgalomnak ahhoz a csoportjához, amelyiket ő szervezett a Pesti Hírlap gépeinek megvédésére a németek robbantása ellen. Úgy látszik feljelenthették őket, mert 5 perc múlva nyilas teherautók érkeztek, körülvették a házat, és mindnyájukat megölték. Béla 1 ½ óráig harcolt kézigránáttal és revolverrel. Aznap este hiába vártam. Akkor zárták körül az oroszok a várost és megkezdődött az ostrom. Elindultam keresni, egy héten át szaladgáltam, amíg megtudtam, mi történt. Az utcák teljesen üresek voltak, csak ágyúk és katonák, közlekedés, telefon persze nem volt, minden férfi bujkált, mert Pesten csak katonaszökevények voltak, a nyilasok különben is meg voltak már vadulva. Nyilasházban, rendőrségen kerestem, míg a szálak oda vezettek a Clotild-u.-ba

Akkor visszamentem Anyuékhoz (otthagytam a báróékat), a házat lebombázták fölülünk, de nekünk nem történt semmi bajunk.Pityut elfogta a Gestapo (szerencsére nem mint zsidót, hanem mint katonaszökevényt), de sikerült megszöknie és ő kinn bujkált a Városligetben. Mikor az oroszok bejöttek, őt is elfogták mint katonát kétszer is, de mindig megszökött. Aput a nyilasok vitték be egy „nyilasházba”, „testileg” megvizsgálták, hogy nem zsidó-e, de elengedték. Hozzánk a házba jan. 14-én jöttek be az oroszok, boldog és izgalmas idők voltak. Biztosan minden megszálló hadsereg vad egy kicsit, de fő, hogy már minden rendben van és hogy felszabadítottak minket. A csőcselék fosztogatott, feltörték az üzleteket, a szilánk-találta lovakat ott az utcán szinte széttépték (mi is), bizony nem szép dolog egy ilyen ostrom.

Ahogy ki lehetett menni az utcára, bementem az Apponyi Poliklinikára ápolni. A férfisebészeten voltam háborús sérültek között. Mind meghaltak, mert olyan nevetséges volt az ellátás (napi 2 deci fekete és 2 deci leves, slussz), nem volt kötszer, nem volt orvosság, fertőtlenítő, ágynemű, ágy, ablak. A nyitott folyosókon feküdtek hordágyakon vagy a pincében 3-an egy ágyon, folyó sebekkel. Nem jó erről beszélni, aki nem látta, csak undorodik tőle. Én biztos, hogy soha ki nem bírtam volna, csak akkor; teljesen érzéketlen voltam. Én is a pincében laktam, betegek és néha halottak közt, néha napokig le se vetkőztem, mi is ugyanezt a kosztot kaptuk, tetvesek voltunk.

Kinn közben javulni kezdtek a viszonyok, az utca olyan tele volt árusokkal, hogy lépni se lehetett a körutakon, csokoládét és fánkot árultak (akkor elképesztő drágán: 5 pengőért) olyan dolgokat, amit a sok kiéhezett ember már évek óta nem látott. Volt megint kenyér is (december óta nem láttunk), az emberek csereberéltek, lassan pénzért is lehetett vásárolni, sőt mentek is le az árak, szóval nagyon biztató volt minden. Február végén felszabadult Buda is, nemsokára elkészült a Ferencz-József hídon a ponton-híd. A viszonyok 1945 őszén rosszabbodtak, nagyon korán kezdődött a tél és az infláció rohamosan fejlődött. Most talán megint megint jobbak a kilátások, jön a tavasz, van már köztársasági elnökünk (azt mondják, Tildy igen derék ember; ígéretet kaptunk külföldi segélyre is, sőt valami már érkezett is. A pártélet élénk, de szerencsére teljes egyetértésben vannak. Én a baloldal: Parasztpárt, munkásfront felé húzok, bár a választásokon a győzelem a Kisgazdáké volt.

Hogy a munkámról is beszéljek: a Rádió Külügyi osztályán dolgozom, mint titkárnő, fordító és idegennyelvű gép- és gyorsíró. Nagyon érdekes és szép munka, sokat tanulok mellette, az angolba kezdek elég jól belejönni. Beiratkoztam az egyetemre is, francia-angolra. Sok a dolgom, de változatos. – Kandel Andi férjhez ment, ott lakik a mellettünk levő utcában, az ura hivatalnok. Csohány Évi is férjnél van, van egy szép kis fia is, de az uráról nem tud. Bilkei Pap „Iduci” öccse és húga internálva vannak, nyilas összeesküvést szőttek (úgy látszik, igazam volt, hogy mindig utáltam őket). Különben Ida is most ment férjhez. Általában majdnem mindenki férjhez ment, és gyerek is van, sőt a Kiskutya például már a másodikat várja. Hát Veletek mi van? Kíváncsian és kicsit „aggódva” vártam, nem mentetek-e „tudtom és beleegyezésem nélkül” férjhez. Haza akartok-e még jönni valaha?

Én még mindig azt mondom, hogy nem tudok végképp elmenni innen, de néhány évre nagyon-nagyon szeretnék. El kell kicsit szabadulni ebből a városból, hol minden megváltozott, elpusztult és mégis minden arra emlékeztet. Elmennék már akárhova, csak mehetnék. De erről egyelőre szó sem lehet, nem lehet kiutazni, még posta is csak ide jön, innen nem megy nyugatra semmi. Ezt a levelet az angol vagy amerikai misszión át próbálom elküldeni, remélem, megérkezik! Kérlek, felelj azonnal és ilyen részletesen mint én, mindenről szeretnék hallani. Sári, olyan jól esett a leveled. – Ági ne haragudjék, hogy nem írok neki külön, de csak ugyanezt tudnám újból elmondani, ezek pedig úgyis „közérdekű” dolgok, biztos elmondod vagy megmutatod neki. Mindnyájatokat milliószor csókolunk mindnyájan (Anyuék Anyádékat külön, Anyu azóta szinte minden nap elmondta: „Bárcsak kimentünk volna akkor Ferenczékkel!”)

Igaz, a csomag! Nem akarok álszerény lenni: nagyon örülnék, ha jönne valami Tőletek, bár nem is létkérdés nálam, mint sok másnál, de már maga az is nagyszerű lenne, hogy messzi Amerikából és Tőletek kapok valamit. Nem tudom, van-e egyáltalán csomagküldési lehetőség és ha igen, mit lehet küldeni?! Legfontosabb gyapjú vagy bármi kötött holmi lenne, azt hiszem, az a legkönnyebben küldhető. Nem tudom, használtok-e Ti ott szacharint, mi azzal pótolnók a cukrot, de itt csak hamisítványt árulnak. Egyébként teljesen mindegy, amit akartok és tudtok. És nagyon-nagyon köszönöm, remélem, egyszer megszolgálhatom. Csók.